Véleménycikk: Schuszter Borka
Tudom, hogy vannak emberek, akik nem kedvelnek. Sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy vannak, akik kifejezetten idegesítőnek találnak. Van, akinek túl hangos vagyok, másnak túl érzékeny, biztosan van, aki szerint túl sokat beszélek, és olyan is akad, akinek egyszerűen csak nem szimpatikus a személyiségem. Ezzel egyébként teljesen ki vagyok békülve.
Ami azért vicces, mert közben a kritikát továbbra is meglehetősen rosszul viselem.
Jelenleg is dolgozom azon, hogy ne vegyem ennyire a szívemre mások visszajelzéseit. Ez egy olyan része a személyiségemnek, amiről tudom, hogy van még vele teendőm. Ha valaki kritizál, simán előfordul, hogy még órákkal később is azon gondolkodom, vajon igaza volt-e. Mit mondtam rosszul? Tényleg így viselkedtem? Lehet, hogy tényleg irritáló vagyok? És ha egyébként nincs is igaza, miért gondolta rólam ezt? Olvass még a témában
Az agyam ilyenkor képes egészen elképesztő mennyiségű időt befektetni egyetlen mondatba. De egyáltalán nem mindegy, hogy ez a mondat kitől jön – és van, hogy egészen egyszerűen a legkisebb mértékben sem hat meg, sőt, egyenesen megnyugtatónak érzem, hogy nem tart valaki szimpatikusnak. Miért is tartana?
Ez elsőre talán ellentmondásnak tűnik
Ha ennyire érzékenyen érint mások véleménye, hogyan mondhatom azt, hogy egyáltalán nem érdekel, ha valaki nem kedvel?
Pedig a válasz egyszerű: vannak, akiknek az értékrendjének szeretnék megfelelni, és vannak, akikkel úgy érzem, az a legjobb, ha ők semmi jót nem gondolnak rólam.
Vannak emberek, akiknek a visszajelzése nagyon fontos számomra. A családom, a barátaim, azok, akik régóta ismernek, és akiknek az értékítéletében megbízom. Ha ők azt mondják, hogy valamiben hibáztam, azt valószínűleg akkor is meg fogom rágni magamban, ha elsőre fáj hallani. Sőt, talán túlságosan is sokat foglalkozom vele.
De vannak olyanok is, akiknek egyszerűen nem szeretnék megfelelni.
Nem azért, mert azt gondolom, hogy én mindenben jól csinálok mindent, ők pedig hülyék. Hanem mert vannak olyan alapvető értékek, amelyekben egyszerűen nem értünk egyet. És ha valaki ezek alapján ítél el engem, nem látom értelmét annak, hogy megpróbáljam megkedveltetni magam vele.
Ez talán az egyik legfelszabadítóbb dolog, amit az elmúlt években tanultam.
Sokáig úgy gondoltam, hogy ha valaki nem kedvel, akkor valamit biztosan rosszul csináltam. Mintha az lenne a feladatom, hogy minden ember számára elfogadható legyek.
Csakhogy ez egy lehetetlen vállalkozás.
Nem lehet úgy élni, hogy közben folyamatosan próbáljuk kitalálni, milyen személyiséget szeretne látni bennünk mindenki más. Az egyik ember szerint túl határozott vagy, a másik szerint túl bizonytalan. Valaki szerint túl érzékeny vagy, más szerint meg érzéketlen. Az egyiknek túl sok vagy, a másiknak éppen túl kevés.
Ha minden kritikából személyiségfejlesztési projektet csinálunk, a végén valószínűleg egy olyan ember marad belőlünk, akit senki sem ismer – mi magunk sem.
Nem kell mindenkinek kedvelnie. Én sem kedvelek mindenkit.
Ez nem tragédia, hanem az együttélés egyik teljesen természetes következménye.
Sőt, azt hiszem, valahol egészen jó jel, ha vannak emberek, akiknek nem vagyok szimpatikus. Mert valószínűleg azt jelenti, hogy nem próbálok mindenáron mindenkinek megfelelni.
A kritikát pedig továbbra is tanulom a helyén kezelni.
Lehet, hogy egyszer majd eljutok oda, hogy egy bántó megjegyzés után nem gondolkodom rajta három órán keresztül, hogy mit kellett volna másként csinálnom. Addig is próbálom emlékeztetni magam arra, hogy attól, hogy valaki nem kedvel, még nem biztos, hogy bármi baj van velem.
Lehet, hogy egyszerűen csak nem ugyanazt képviseljük a világban.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
