Véleménycikk: Schuszter Borka
A hűtőn már nincs több mágnes, a fiókok nem záródnak rendesen, a nappaliban pedig egyre csak gyűlik a színes papírhalom. Dinoszauruszok, napocskák, családi portrék, amiken néha három kéz van és egyetlen fül sem. A gyerekek rajzai imádni valóak – de tényleg érdemes hagyni, hogy átvegyék az uralmat a lakás fölött?
Lássuk be, néhány különösen jól sikerült rajzot leszámítva ritkán vesszük elő újra és újra megnézegetni a gyerek összes rajzát. Mégsem akarjuk kidobni ezeket, mert egyrészt arra gondolunk, hogy ha most nem is, de évek múlva majd jó érzés lesz elővenni őket. Másrészt pedig, és azt hiszem, a legtöbbekben ez munkál erősebben, ott van a bűntudat.
Hogyan lehetne kidobni valamit, amit a gyerekünk készített? Nem sértjük meg vele? Nem olyan ez, mintha az alkotását, a kreativitását, egy darabját dobnánk ki? Olvass még a témában
Sokáig én is így gondolkodtam. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy teljesen irreális elvárást támasztok magammal szemben.
Legyünk őszinték: a gyerekünk nagyjából tíz (de inkább több) éven keresztül, szinte napi rendszerességgel hozza haza a maga kis művészeti termését. Ez papírmennyiségben napi szinten sokszor nem kevesebb, mint egy negyedéves magazin vastagsága, csak éppen minden egyes oldalon egy külön univerzum található.
És mégis: ezeknek a rajzoknak a nagy részéről egy hét múlva már azt sem tudjuk megmondani, mit ábrázolt.
Egyszerűen nincs olyan háztartás, ahol ennyi emléket fizikailag meg lehetne őrizni
És talán nem is kell.
Én egy idő után elkezdtem egy sokkal könnyebben kezelhető rendszert kialakítani. Nem nyomok minden rajzot automatikusan a fiókba, hanem rendszeresen átválogatom őket. Hetente, havonta, majd évente is.
A hét végén kiválasztom az öt legjobbat. Lehet, hogy technikailag ügyesek, lehet, hogy viccesek, vagy egyszerűen csak valami személyes történet kapcsolódik hozzájuk. A hónap végén ez már húsz rajz. Ebből ismét kiválasztom az öt legfontosabbat. Az év végére maradó 60 rajzból megint csak szelektálok, és kiválasztok 12-t.
És ezeket tényleg megtartom, mehetnek egy mappába, szépen lefűzve, évszámmal ellátva.
Ha ezt tíz éven keresztül csinálom, akkor is lesz több mint száz rajzunk. Egy egész gyűjtemény. Egy idővonal. Egy vizuális napló arról, hogyan változott a gyerekem világa, hogyan fejlődött a keze, a fantáziája, a látása.
Ez bőven elég. Sőt, több, mint elég.
Mert az emlékek valójában nem tárgyakban élnek. Nem a papírlapokban, nem a mappákban, nem a dobozokban. Hanem azokban a pillanatokban, amikor együtt ültünk az asztalnál, amikor odajött hozzám egy új rajzzal, amikor megkérdezte, hogy „ez tetszik neked?”, és én őszintén bólintottam.
Ezeket a pillanatokat nem lehet eltenni. És nem is kell.
Sokszor úgy érezzük, hogy ha nem őrizzük meg az egyes pillanatokhoz kapcsolódó fizikai tárgyakat, akkor elveszítjük az emlékét is. Pedig ez nem igaz.
A gyerek nem a rajzai összessége
És a gyerekkor sem egy mappában tárolt archívum.
Eláraszthatjuk a házat papírfecnikkel, ragasztott dinoszauruszokkal és félig kiszínezett napocskákkal, de ettől a gyerekek nem maradnak örökre kicsik. Akkor is felnőnek. Akkor is eltelik ez az idő.
És éppen ezért érzem úgy, hogy a fölösleges rajzok kidobása egy fontos elengedési gyakorlat is. Hiszen nem a rajzokat engedjük el valójában. Hanem azt az illúziót, hogy mindent meg tudunk őrizni. Hogy minden pillanatot konzerválni lehet.
Talán éppen az segít jobban jelen lenni, ha nem próbálunk minden egyes papírlapot megmenteni, hanem megtanuljuk, hogy az emlékeket nem mappákban őrizzük. És hogy a pillanat, amiben most vagyunk, semmivel nem lesz többé teljesen visszaidézhető. Ezért jobb, ha mindent megteszünk, hogy kiélvezzük.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
