Sokáig én is így gondolkodtam. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy teljesen irreális elvárást támasztok magammal szemben.
Legyünk őszinték: a gyerekünk nagyjából tíz (de inkább több) éven keresztül, szinte napi rendszerességgel hozza haza a maga kis művészeti termését. Ez papírmennyiségben napi szinten sokszor nem kevesebb, mint egy negyedéves magazin vastagsága, csak éppen minden egyes oldalon egy külön univerzum található.
És mégis: ezeknek a rajzoknak a nagy részéről egy hét múlva már azt sem tudjuk megmondani, mit ábrázolt. Olvass még a témában
Ezt az egy mondatot sosem szabad kimondani egy gyereknek, még viccből sem
„Pörkölttel etette a 7 hónapos babámat” – Nagyszülők, akik átlépték a határokat
„Mit tegyek, ha pasik nélkül boldogabb vagyok…?” Negyven felett sok nő jár ebben a cipőben
Ez a 3 csillagjegy akkor is feláll, amikor mások feladnák
Egyszerűen nincs olyan háztartás, ahol ennyi emléket fizikailag meg lehetne őrizni
És talán nem is kell.
Én egy idő után elkezdtem egy sokkal könnyebben kezelhető rendszert kialakítani. Nem nyomok minden rajzot automatikusan a fiókba, hanem rendszeresen átválogatom őket. Hetente, havonta, majd évente is.
A hét végén kiválasztom az öt legjobbat. Lehet, hogy technikailag ügyesek, lehet, hogy viccesek, vagy egyszerűen csak valami személyes történet kapcsolódik hozzájuk. A hónap végén ez már húsz rajz. Ebből ismét kiválasztom az öt legfontosabbat. Az év végére maradó 60 rajzból megint csak szelektálok, és kiválasztok 12-t.
És ezeket tényleg megtartom, mehetnek egy mappába, szépen lefűzve, évszámmal ellátva.
Ha ezt tíz éven keresztül csinálom, akkor is lesz több mint száz rajzunk. Egy egész gyűjtemény. Egy idővonal. Egy vizuális napló arról, hogyan változott a gyerekem világa, hogyan fejlődött a keze, a fantáziája, a látása.
Ez bőven elég. Sőt, több, mint elég.
Mert az emlékek valójában nem tárgyakban élnek. Nem a papírlapokban, nem a mappákban, nem a dobozokban. Hanem azokban a pillanatokban, amikor együtt ültünk az asztalnál, amikor odajött hozzám egy új rajzzal, amikor megkérdezte, hogy „ez tetszik neked?”, és én őszintén bólintottam.
Ezeket a pillanatokat nem lehet eltenni. És nem is kell.
Sokszor úgy érezzük, hogy ha nem őrizzük meg az egyes pillanatokhoz kapcsolódó fizikai tárgyakat, akkor elveszítjük az emlékét is. Pedig ez nem igaz.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
