Amikor húszéves voltam, meg voltam győződve róla, hogy pontosan tudom, milyen ember szeretnék lenni. Voltak nagyon határozott elképzeléseim arról, mi számít sikernek, milyen életet akarok, milyen emberekkel akarom körülvenni magam, és mik azok a dolgok, amik „igazán fontosak”.
Aztán persze telt az idő, és kiderült, hogy a prioritások nem egyszerűen megváltoznak az ember életében — sokszor teljesen át is rendeződnek. És szerintem ez egyáltalán nem rossz dolog.
Húszévesen például sokkal jobban érdekelt, hogy izgalmasnak tűnjek, mint hogy nyugodt legyek. Azt hittem, a jó élet valami állandó pörgést jelent: spontán programokat, kevés alvást, rengeteg embert, impulzív döntéseket, folyamatos élményeket. Féltem attól, hogy lemaradok valamiről. Hogy nem használom ki eléggé az életet. Olvass még a témában
Most már egészen más dolgokra vágyom
Persze nem bújtam ki a bőrömből, és még mindig szeretem az élményeket, az utazást, a spontaneitást. De ma már sokkal többre értékelek egy nyugodt estét, egy biztonságos emberi kapcsolatot vagy egy kipihent reggelt, mint azt, hogy minden hétvégén történjen „valami”.
Fiatalabb koromban azt gondoltam, a szabadság azt jelenti, hogy semmi sem köt. Ma inkább azt érzem, hogy a szabadság sokszor éppen a stabilitásból jön. Abból, hogy vannak emberek, akikre számíthatok. Hogy van egy olyan életem, ami elől nem akarok mindig menekülni.
A prioritásaim a munkával kapcsolatban is teljesen megváltoztak
Húszévesen nagyon fontos volt számomra a bizonyítás. Hogy tehetségesnek lássanak. Hogy produktív legyek. Hogy minél többet bírjak. Hajlamos voltam romantizálni a túlhajszoltságot, mintha az állandó elfoglaltság önmagában értéket jelentene.
Most már sokkal kevésbé érdekel a hustle culture, ami lényegében nem más, mint a dolgozók kizsákmányolása, szépen csomagolva. Nem akarom mindenáron maximalizálni a teljesítményemet, ha közben teljesen lemerülök. Ma már sokkal fontosabb számomra, hogy legyen energiám az életemre is, ne csak a munkámra.
És mást gondolok a kapcsolataimról is
De az egyik legfontosabb változás talán mégis az, hogy húszévesen sokkal több energiát pazaroltam olyan emberekre, akik valójában nem szerettek igazán. Barátságokra, kapcsolatokra, helyzetekre, amiket görcsösen próbáltam működtetni, mert azt hittem, minden konfliktus az én hibám, vagy hogy elég akarattal bármi megjavítható.
Most már sokkal gyorsabban felismerem, ha valami egyoldalú, manipulatív vagy egyszerűen csak nem tesz jót nekem. És már nem érzem kötelességemnek mindenáron maradni.
Azt hiszem, az egyik legnagyobb változás az lett bennem, hogy ma már sokkal jobban védem a saját békémet. Fiatalabban folyamatosan kifelé figyeltem. Ki mit gondol rólam, ki kedvel, ki nem, elég érdekes vagyok-e, elég sikeres vagyok-e, elég vonzó vagyok-e. Az ember húszévesen sokszor hajlamos mások szemén keresztül nézni önmagát.
Most már sokkal kevésbé akarok megfelelni mindenkinek. És ez elképesztően felszabadító.
Talán ez az egyik legérdekesebb része az öregedésnek: nem feltétlenül lesz unalmasabb az életünk, csak más dolgok kerülnek a középpontjába.
És néha egészen megdöbbentő visszagondolni arra, mennyi mindenről hittem húszévesen, hogy létfontosságú — miközben ma már alig számítanak.
