A halála előtt már a szabadságra gondoltam
Az utolsó éjszaka a kórházi folyosón nem a gyászt gyakoroltam magamban, hanem azt próbáltam elhinni, hogy szabad vagyok.
A temetés napján esett az eső, banális, tudom, de tényleg esett, és állva az ásó mellett arra gondoltam, hogy most már nem kell hazamennem hozzá vasárnaponta, nem kell hallanom, hogy megint hogyan öltözködöm, hogyan élek rosszul. Ez a gondolat annyira megrémisztett, hogy szó szerint hányingerem lett a sírnál, és az emberek azt hitték, a gyásztól, pedig a szégyentől volt.
A megkönnyebbülés nem jelent szeretethiányt
Hetekkel később ültem a pszichológusnál, akihez végül csak azért mentem el, mert a testvérem aggódott, hogy nem sírok eleget. Elmondtam neki ezt a megkönnyebbülést, vártam, hogy elítél, de csak annyit mondott, hogy ez nagyon gyakori azoknál, akik nehéz szülőt ápoltak évekig. Nem tudom, ettől jobban éreztem-e magam, vagy csak megnyugtatóbb volt hallani, hogy nem szörnyeteg vagyok egyedül a világon. Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
