Egy gyerek is gyerek, avagy miért van nálunk létszámstop

Szabó Erzsébet
Írta: ,

Mielőtt bármibe is belekezdenék, le kell szögeznem, egyáltalán nem ítélem el azokat a családokat, ahova sok gyerek születik. Sőt, egész biztos vagyok abban, hogy a nagyobb létszámnak megvan a maga különleges varázsa, és ha ez volt a szülők minden vágya, akkor bizonyára a körülmények is ideálisak. A mi kislányunk azonban eljutott abba a korba, amikor – az ismerősök visszajelzése alapján – „ideje lenne kistesót kapnia”. Amikor elmondom, hogy nálunk bizony nem lesz újabb gyermek, akkor meglepően sokszor kapok megrökönyödést: „egy gyerek nem gyerek”, „egy testvér igenis kell”, és így tovább. Persze, ahogy az első gyermekünk sem mások kérése miatt született, úgy most sem mások véleménye miatt fogjuk felrúgni a saját jövőképünket. Elmesélem most és utoljára, nálunk miért van létszámstop.

Mert mást is szeretnénk csinálni

Sokak szerint önzőség, ha egy anya nem csak anya szeretne lenni a szülés után, de ezzel távolról sem tudok egyetérteni. Nekem rengeteget adott az életemhez az, hogy szülő lettem, ugyanakkor nem tudom elfelejteni, mekkora lemondással és micsoda áldozattal járt az első néhány év. (Eközben pedig tudom, hogy a kihívásoknak még koránt sincs vége.) A rokonságban én voltam a legfiatalabb unoka, a legkisebb unokatesó, mindenki csak engem pátyolgatott. Életemben először a saját gyermekem volt az a csecsemő, akiért én tartoztam felelősséggel.

Voltak információim arról, mivel számolhatok, de miután átéltem ezt az egészet, csak azt tudom mondani, hogy erre egyszerűen nem lehet felkészülni. A nehézségekre éppúgy lehetetlen, mint a csodálatos élményekre.

Megértem azoknak a nőknek, férfiaknak az álláspontját, akik sok gyermeket szeretnének felnevelni és ettől gondolják teljesnek az életüket. De ugyanígy megértem azokat is, akik egy cseppet sem kérnek ebből az egészből. Egyszerűen nem való mindenkinek az anyaság és apaság, és nem égbekiáltó bűn, ha valaki ezt felismeri – bántást, ítéletet semmiképpen sem kellene kapnia érte.

A saját életemet tekintve úgy érzem, hogy a véget nem érő gyereknevelés helyett más dolgokat is ki szeretnék élvezni az életben. El sem tudom képzelni, hogy azt az odaadást és a vele járó lemondások sokaságát (amiknek messze nincsen vége hároméves kornál) még sokszorosan megismételjem, és ezzel párhuzamosan további időt, türelmet és figyelmet vegyek el a lányomtól.

Mert nem kell testvér mindenáron

A testvér egy lehetőség, akárcsak az, hogy az ember vállaljon-e gyermeket vagy sem. Szerencsére olyan helyen élünk, ahol magunk dönthetünk arról, bővítjük-e a családi létszámot, vagy megelégszünk a jelenlegi állapottal. Nyilván vannak váratlan eshetőségek, pl. születhetnek ikrek, lehetnek komplikációk a fogantatással, de ezeket leszámítva viszonylag könnyű eldöntenünk, hány gyermeket vállalnánk.

Amikor megkapom a „testvér igenis kell” tanácsot, akkor vissza szoktam kérdezni: miért? Ha egyáltalán tud felelni az illető, akkor az alábbi állítások szoktak elhangozni: hogy megtapasztalják a gyerekek a testvéri szeretetet, hogy legyen kivel játszaniuk, és hogy ne legyenek egyedül, amikor mi megöregszünk, ne legyen ez a teher egyedül az ő vállukon. Tudok azonosulni ezekkel a válaszokkal, de az élet nem fekete és fehér.

Nem egy olyan testvérpárt ismerek, akik olyanok, mint tűz és víz, felnőttkorukban sem találták meg az összhangot, nemhogy gyerekként.

Ők a testvérszeretetet hírből sem ismerik, sőt, vannak, akik nyíltan gyűlölködnek. Ez nyilván szélsőség, de azért nem feltétlenül az az általános, hogy a testvéri szeretet örök, mindennél erősebb és egy életen át kitart. Szülőként mindenki erre készül és szeretné ezt hinni, csak van, amikor a sors felülírja az elképzeléseket. A másik érv is a lelkiismeretünkre akar hatni, hiszen milyen szülő az, aki hagyja, hogy a gyereke egyedül gondoskodjon majd róla? Sajnos adódhat ilyen élethelyzet, hiszen senki sem tudja, mi vár rá a jövőben.