Véleménycikk: Schuszter Borka
A borravalóhoz alapvetően nincs rossz viszonyom. Sőt, sokáig teljesen természetesnek vettem, hogy ha jó a kiszolgálás, akkor az ember hagy valamit pluszban. Nem nagy összeget, nem kötelezően, inkább egy gesztusként.
Az utóbbi időben viszont valami megváltozott ebben az egészben, és nem érzem azt, hogy bennem lenne a hiba. Egyre gyakrabban érzem azt, hogy a borravaló már nem gesztus, hanem elvárás lett. Néha pedig szinte automatikus része annak a folyamatnak, amiről nem is igazán tudok szabadon dönteni.
Közben gyakran eszembe jut az is, hogy Magyarországon – és általában Európában – a felszolgálók fizetést kapnak a munkájukért. Nem a borravaló az alapjövedelmük, mint például az Egyesült Államokban, ahol a rendszer történelmileg egészen másképp épült fel. Ott a borravaló sok esetben nem kiegészítés, hanem a megélhetés feltétele. Olvass még a témában
Nálunk viszont elvileg nem ez a helyzet. És szerintem ez alapvetően rendben is van így. A munkát a munkáltatónak kell megfizetnie, nem a vendégnek kellene „kiegészítenie” a rendszert minden egyes alkalommal.
A borravaló így nálunk elvileg egy extra. Egy „ha jól esik” kategória.
Csakhogy az élmény egyre kevésbé ezt tükrözi
Egyre több helyen találkozom azzal, hogy a fizetés pillanatában a terminálon ott villog a 10, 15 vagy 20 százalékos borravaló opció, miközben az ott dolgozók ki sem léptek a pultból, ott rendeltem, ott veszem át az ételemet, italomat is, amit aztán magam viszek az asztalomhoz. És valahogy ez az, ami elkezdett zavarni.
Nem az, hogy van lehetőség borravalót adni. Hanem az, hogy egyre inkább úgy érzem, hogy aktívan nemet kell mondanom valamire, amit eleve nem kötelezőnek gondolnék. Közben pedig az árak is folyamatosan emelkednek. Egy egyszerű étkezés vagy egy kávé már önmagában is komolyabb kiadás, mint néhány évvel ezelőtt volt. És ilyenkor a borravaló nem egy apró gesztusnak tűnik, hanem egy újabb rétegnek azon az összegen, amit már eleve meg kell gondolni.
Őszintén: ilyen árak mellett nem mindig érzem azt, hogy belefér még plusz 10–15 százalék is.
Lehet, hogy ez sokaknak nem szimpatikus gondolat. De a valóság az, hogy a fogyasztói oldalon is van egy határ. És ha ez a határ folyamatosan kitolódik, akkor egy ponton az történik, hogy az emberek egyszerűen kevesebbszer mennek étterembe, kevesebbszer vesznek kávét útközben, és kevesebbszer vesznek igénybe szolgáltatásokat.
Nem azért, mert nem értékelik a munkát, ami mögötte van. Hanem mert az összköltség már nem fér bele. És ez az, ahol a rendszer szerintem hosszú távon saját magának is ellentmond.
A vendéglátás egy nagyon érzékeny egyensúlyra épül. Kell hozzá vendég, aki visszajár. Kell hozzá munkaerő, aki elvégzi a feladatot. És kell egy árképzés, ami ezt a kettőt össze tudja kötni. Ha viszont a vendégben folyamatosan az az érzés alakul ki, hogy minden fizetés egy újabb „kötelező döntéshelyzet”, akkor az nem feltétlenül erősíti ezt az egyensúlyt.
Nekem személy szerint nem azzal van problémám, hogy valaki borravalót ad. És azzal sem, ha valaki ezt örömmel teszi. Teljesen érthető, ha valaki így fejezi ki a köszönetét egy jó élmény után.
Ami inkább kérdés számomra, az az, hogy hol húzódik a határ az önkéntes gesztus és a társadalmi elvárás között. És vajon érdemes-e most lehúzni még egy réteget az egyszeri vásárlóról, vagy inkább kevesebbet elvenni tőle most, hogy a jövő héten is visszajöjjön cserébe?
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
