A lányom már egészen kicsi korában is a „fura” lényeket szerette a mesékben. Amikor más gyerekek a hercegnőt vagy a hőst figyelték, ő a háttérben settenkedő árnyalakra kérdezett rá. A különös figurák keltették fel az érdeklődését. Nem ijedt meg tőlük – inkább kíváncsi volt.
Most hét éves, imád rajzolni, és egészen elképesztő fantáziája van. Ha csak teheti, szörnyecskéket alkot. Néha öntudatra ébredt robotokat, néha zombimackókat, vámpírokat vagy más, nehezen kategorizálható lényeket. Van, amelyiknek három szeme van, van, amelyiknek szárnya, és olyan is akad, amelyik bevallom, számomra is meglepően ijesztőre sikerül.
El tudom képzelni, hogy valaki ezt aggasztónak találja. Én nem.
Egyrészt azért, mert nem hiszem, hogy egyetlen kiragadott érdeklődési elemből meg lehetne határozni egy gyerek személyiségét vagy lelkiállapotát. Ha valaki csak a rajzait látná, talán gyors következtetéseket vonna le. De én a teljes képet látom. Olvass még a témában
Tudom, hogy a lányom empatikus, kedves, jókedvű, könnyen kapcsolódik másokhoz. Figyel a barátaira, vigasztal, ha valaki sír, és egészen zseniális humorérzéke van. Sokat nevetünk együtt. Őszintén: nincs benne semmi, ami akár halvány aggodalomra adna okot, és nincs még egy dolog a világon, amiben annyira biztos vagyok, mint az, hogy a lányomból felnőve majd jó ember lesz – és ez csak egészen kis részben múlik egyébként rajtam, mert az igazság az, hogy nagyon jó alapanyaggal dolgozhatok. De az is biztos, hogy élénk fantáziája van – és az épp nem unikornisokban ölt testet.
Az érdeklődési köre valóban nem a legmegszokottabb. De nehezen tudom elképzelni, hogy anno Tim Burton szivárványokat és pónilovakat festett volna gyerekként. A kreativitás gyakran épp abból táplálkozik, ami eltér a normától. Ami kicsit furcsa, kicsit sötétebb, kicsit más.
A halál gondolatával, az ijesztő dolgokkal, a fenyegetettség érzésével mindannyiunknak meg kell küzdenünk valahogyan. Ezek a világ részei. A gyerekek is találkoznak velük – mesékben, hírekben elcsípett félmondatokban, játszótéri beszélgetésekben. És miközben félünk a sötétben bújkáló alakoktól, ott van bennünk egy morbid kíváncsiság is. Különben nem lenne ekkora sikere a true crime műsoroknak vagy a horrorfilmeknek.
A különbség csak annyi, hogy mi, felnőttek, ezt sokszor intellektuális csomagolásba tesszük. A gyerekek pedig rajzolnak.
Számomra a lányom szörnyrajzai nem a sötétségről szólnak, hanem a kontrollról. Amikor papírra vet egy zombimackót, ő dönt arról, hogyan néz ki. Ő ad neki nevet, történetet, személyiséget. A félelmetesből így lesz kezelhető. A fenyegetőből játékos. A kaotikusból kreatív forma.
A rajzolás – és általában a kreativitás – szerintem kiváló megküzdési stratégia
Lehetővé teszi, hogy „barátkozzunk” a sötétebb oldallal, anélkül, hogy elnyomnánk vagy tabusítanánk. Mert a világ nem csak napfényből és csillámporból áll. Ha egy gyerek ezt a komplexitást játékosan dolgozza fel, abban én inkább erőt látok, mint veszélyt.
Persze figyelek. Szülőként ez a dolgom. Ha a rajzok mellé szorongás, visszahúzódás vagy tartós rosszkedv társulna, másképp gondolkodnék. De amíg egy kiegyensúlyozott, vidám, kíváncsi gyereket látok, aki élvezi az alkotást és büszkén mutogatja a háromfejű vámpírnyusziját, addig nincs bennem félelem.
Inkább csak elfogadom, hogy nekem egy ilyen csodalényt adott a sors. Egy kicsit más gyereket. Egy olyat, aki nem biztos, hogy hercegnőket rajzol, de biztosan jó történeteket mesél. És kíváncsian várom, mi lesz belőle felnőttként, ha nem próbálom elnyomni a különlegességeit.
