Néha azt hisszük, hogy a család szent és sérthetetlen. Hogy bármi történik, a vér kötelez. Sokáig én is így gondoltam. Hogy egy testvérkapcsolat, főleg, ha közös gyerekkori sebeket hordozunk, mindent kibír. De ma már tudom, hogy nem minden köteléket kell életben tartani. Hogy a szeretet nem mindig jelenti azt, hogy maradunk.
Az öcsémmel ugyanabban a családban nőttünk fel. Látszólag ugyanazt kaptuk: ugyanazt a nevelést, ugyanazokat a félelmeket, ugyanazokat a kimondatlan feszültségeket. Mégis két nagyon különböző ember lett belőlünk. Én valahogy gyökeret tudtam verni a világban – dolgoztam magamon, építettem kapcsolataimat, és próbáltam megtalálni a helyem. Ő viszont inkább sodródik. Mintha nem tudna megkapaszkodni sehol. A megértést, az elismerést és a szeretetet újra meg újra olyan helyeken keresi, ahol csak kihasználják vagy még mélyebbre húzzák.
Sokáig próbáltam megérteni. Empatikusnak lenni könnyű, ha tudod, honnan ered valakinek a fájdalma. Én pontosan tudtam, mi formálta őt. Láttam, milyen gyerekként túlélni, ha nincs biztonság, ha a szeretet feltételekhez kötött, ha a felnőttek nem mutatnak példát, csak követelnek. Ezért hosszú évekig mentegettem őt magamban. És minden újabb csalódás után is próbáltam új esélyt adni neki, mert megértettem őt és a fájdalmát. Nagyon is értettem. Olvass még a témában
De a megértés és a határhúzás két külön dolog. Az öcsém pedig egy idő után már nemcsak érzelmi, hanem anyagi károkat is okozott nekem.
