Nem egy alkalommal segítettem ki, abban a reményben, hogy ezúttal más lesz. Hogy talán most sikerül elindulnia. Aztán újra ugyanott találtam magam: megbántva, kiábrándulva, üres zsebbel és nehezteléssel a szívemben.
Ő pedig ugyanazzal a sértett áldozatszereppel tért vissza, amivel mindig, manipulálva, az érzelmeimre hatva, olyan ígéretekkel kecsegtetve, amiket hallani akartam, de már egyre kevésbé tudtam elhinni.
Egy ponton rá kellett jönnöm, hogy a szeretet nem jelenti azt, hogy mindent el kell tűrnöm. Hogy nem az a feladatom, hogy megmentsem őt, és hogy az együttérzés nem egyenlő az önfeladással. És bármennyire fájt ezt belátni, el kellett fogadnom: ha tovább engedem, hogy belerántson a saját káoszába, akkor a saját életemet is tönkreteszem.
Sokan nem értik, amikor azt mondom, hogy nem beszélek a testvéremmel. A legtöbben rögtön azzal reagálnak: „De hát ő a testvéred! A családot nem választhatod meg.” Pedig éppen ez a lényeg. Nem választhattam meg, de dönthetek arról, hogy meddig engedem hatni az életemre. A családi kötelék nem ad felmentést a felelősség alól, és nem kötelez arra, hogy újra meg újra elviseljem ugyanazt a fájdalmat. Olvass még a témában
