Először csak ritkábban beszéltünk, aztán már szinte sehogy
Aztán jött az élet, ahogy szokta. Az ő élete Bécsbe vezetett egy állásajánlat miatt, az enyém pedig a saját kis buborékomba: munka, gyerek, a hétköznapok szűk, ismétlődő ritmusa. Az első fél évben még minden nap írtunk egymásnak, aztán hetente, aztán már csak születésnapokon. Egyszer küldtem neki egy hosszú hangüzenetet, amiben elmeséltem, hogy nehéz időszakom van a munkahelyemen, és két napig nem válaszolt. Megsértődtem. Ő elfoglalt volt egy új városban, egy új nyelvvel küzdött, és én ezt személyes sértésnek vettem. Onnantól kezdve már én sem írtam annyit.
Mintha egy csendes megegyezés született volna köztünk, amit soha nem beszéltünk ki: hagyjuk lassan elhalni ezt a dolgot.
Sokáig azt gondoltam, hogy a felnőttkori barátságok természetes velejárója, hogy elhalványulnak. Hogy ez nem tragédia, csak életszakasz-váltás. Most már máshogy látom. Van különbség aközött, hogy valaki fizikailag messze van, és aközött, hogy valaki érzelmileg is kicsúszik a látóterünkből. A távolságot lehet hidalni egy videohívással, egy hangüzenettel, egy hülye mémmel, amit átküldünk hajnali egykor, mert eszünkbe jutott egy régi közös vicc. De ha már nem jut eszünkbe, hogy elküldjük, akkor nem a kilométerek a hibásak.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
