Kamaszként én is imádtam a Jóbarátok és a Szex és New York epizódjait. Ültem a tévé előtt, és teljes meggyőződéssel hittem, hogy az életnek pontosan így kell majd kinéznie: felnőttként lesz egy állandó, összeszokott baráti köröm, akikkel minden szombaton bruncholunk; akikkel csak úgy, kopogás nélkül besétálunk egymás lakásába; és akik lassan inkább a családom lesznek, mint az ismerőseim.
Olyan barátságokra vágytam, amelyek minden élethelyzetet kibírnak, amelyek természetes módon simulnak az életembe, és amelyeknél soha nem kell azon gondolkodnom, hogy „vajon most terhelem-e a másikat?”.
Felnőttként is vágyom ezekre a kapcsolatokra – talán még jobban, mert már tudom, milyen ritkák. Ugyanakkor ma már látom: a sorozatok legalább annyira torz képet adnak a barátságról, mint a fehérneműhirdetések tökéletesre retusált modelljei a női testről. Ahogyan nincs nő, akinek semmilyen pózban ne lenne narancsbőr a lábán, úgy a felnőtt barátságok sem ilyen maguktól értetődőek. Nem azért, mert ne lennénk fontosak egymásnak. Hanem mert az életünk – egyszerűen – bonyolult. Olvass még a témában
A felnőttkorral együtt jár a felelősségek csendes, alattomos növekedése
Munka, párkapcsolat, gyerekek, háztartás, idősödő szülők, pénzügyi döntések, életvezetési káosz. Ezek a tényezők nemcsak időt vesznek el, hanem mentális teret is. A szombati közös brunch gondolata továbbra is csábító, de a valóságban egy találkozó megszervezése körülbelül öt üzenetváltáson át tart, és még így is bármikor közbejöhet valami: valakinek belázasodik a gyereke, valakit visszahív a főnöke, vagy egyszerűen annyira kész van a héttől, hogy csak csendben szeretne feküdni a kanapén.
Nem azért, mert már nem fontos neki a barátság, hanem mert az élet néha kiszívja belőlünk az energiát.
Felnőttként egyre nehezebb összehangolni az időbeosztásunkat, egyre több a teendő, és egyre kevesebb a spontán pillanat. A barátságaink pedig gyakran ezzel együtt egyre ritkább, de annál értékesebb találkozókra redukálódnak. És itt jön a felismerés: nem az a mérce, hogy hányszor találkozunk, vagy hogy mennyire hasonlít az életünk a sorozatok idealizált világára. Hanem az, hogy időt szánunk egymásra – akkor is, ha csak jóval kevesebbet és jóval nehezebben tudunk, mint ahogyan azt a sorozatok alapján gondoltuk volna.
Hálás vagyok a barátnőimért, még akkor is, ha eszembe sem jutna hajnal háromkor felhívni őket, hogy megbeszéljem a szerelmi életem legújabb fordulatát. Így is tudom, hogy amikor igazán szükségem van rájuk, akkor ott lesznek. És én is ott leszek nekik.
És talán ez az igazi barátság lényege felnőttként: nem az állandó jelenlét, hanem az állandó szándék. A törekvés arra, hogy a másiknak helye legyen az életünkben – akkor is, ha ez már nem olyan egyszerű, mint a sorozatokban. De talán pont ettől szép az egész. Attól, hogy minden nehézség, minden körülmény ellenére kitartunk egymás mellett, és amikor végre együtt vagyunk, akkor mindannyian tudjuk, hogy ez most egy igazán különleges pillanat, amiért mindannyian tettünk. Mert fontosak vagyunk egymásnak.
