Sokáig azt hittem, hogy a barátság olyan, mint a család: nem ugrunk ki belőle, amikor kicsit döcögősebben mennek a dolgok valakivel, hanem vállaljuk a nehezebb részeket is. Hogy vannak időszakok, amikor valaki fárasztóbb, érzékenyebb, élesebb nyelvű, de ezt is elnézzük neki, hiszen mi sem vagyunk tökéletesek, és hol engedje ki a gőzt az ember, ha nem azok között, akiknek a szeretetét biztosnak érzi? Hittem, hogy a jó barát kitart, tűr, megért. És ez sokáig igaz is volt. Egészen addig, amíg egy ponton már nem arról szólt a dolog, hogy néha nehéz, hanem arról, hogy rendszeresen fáj.
Mert nagy különbség van aközött, amikor egy-egy stresszesebb napon kicsúszik valami a szánkon, amit aztán őszintén megbánunk, és aközött, amikor arra építjük az önbizalmunkat, hogy másokat megalázunk.
A baráti körünk egyik tagja eleinte csak kicsit volt sok. Olyan ember, aki mindig csipkelődik, de úgy, hogy közben mosolyog, és ha szóvá teszed, azt mondja: „jaj, csak vicceltem”. Eleinte még nevettünk is rajta. Aztán elkezdett egyre haloványabb lenni a mosolyunk. A viccek célzottabbak lettek, személyesebbek, és valahogy mindig lefelé mentek: kinézetre, élethelyzetre, pénzre, párkapcsolatra. Olyasmikre, amikről pontosan tudta, hogy érzékeny pontokat találnak.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
