A „bully” szóról a legtöbbünknek még mindig egy általános iskolai folyosó jut eszébe: egy hangos gyerek, aki elveszi mások uzsonnáját, csúfolódik, meglök, kinevet. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez egy életkori sajátosság, amit kinövünk. Csakhogy ez nem mindenkinél alakul így. Legfeljebb kifinomultabb formát ölt.
Felnőtt társaságokban is időről időre megjelenik valaki, aki abból merít energiát, hogy másokat kényelmetlen helyzetbe hoz. Nem feltétlenül kiabál, nem feltétlenül nyíltan agresszív. Gyakran viccesnek tűnik. „Csak ugrat.” „Csak ilyen a stílusa.” „Ne vedd már ennyire komolyan.” És pontosan ez benne a veszélyes.
A zaklatás felnőtt korban sokszor humorba csomagolva érkezik
Cinikus megjegyzések, passzív-agresszív poénok, „én csak őszinte vagyok” típusú beszólások formájában. Vagy ott van az, aki nem fogadja el mások döntéseit: erőlteti a felest, amikor nemet mondtál; addig nyomja a saját filmötletét, amíg mindenki beadja a derekát; megsértődik, ha valaki hamarabb haza akar menni. „Na mi van, ilyen rövid pórázon tart az asszony?” – röhög, és máris beletette kiszemeltjét egy helyzetbe, amiben nem ő dönthet arról, mikor megy haza, amiben kellemetlen, ha a partnerével megegyezett valamiben, amiben bizonyítania kellene valamit, amihez eleve semmi kedve nem volt. Olvass még a témában
És vannak azok a zaklatók is, akik mellett – kimondjuk vagy sem – a nők egyszerűen nem érzik magukat biztonságban. Akik túl közel állnak, túl sokat érnek hozzánk, túl sokat kommentálnak vagy kérdeznek dolgokról, amikhez nincs közük. Ha valaki zavarba jön, nevetnek, hogy „ne legyen már ilyen prűd, hát felnőtt emberek vagyunk”, és máris elérték, hogy a kellemetlen helyzetért ne ők legyenek a hibásak, hanem az, akit zavarba hoztak.
Ezek önmagukban talán apróságoknak tűnnek. De a minta a lényeg. A zaklató viselkedésének közös nevezője az, hogy átlépi a határokat, majd amikor erre reagálnak, relativizálja azt.
Elvicceli. Visszafordítja. Eléri, hogy a másik érezze magát túlérzékenynek.
Az egyik legnagyobb csapda, amibe ilyenkor belecsúszunk, az az, hogy mi is elkezdünk „játszani”. Nevetünk a poénon, pedig összeugrik a gyomrunk. Nem szólunk, amikor kellemetlen, mert nem akarunk jelenetet. Megmagyarázzuk magunknak, hogy „nem akkora ügy”, „biztos nem úgy gondolta”. Csakhogy ezzel akaratlanul is legitimáljuk a viselkedést. Azzal, hogy részt veszünk benne – akár passzívan –, azt üzenjük: ez belefér.
