A bírálat mögött sokszor a saját félelem és bizonytalanság áll
Azt gondolom, sokszor az ítélkezés nem más, mint egyfajta önvédelem. Egy kísérlet arra, hogy megerősítsük magunkat abban: mi jól csináljuk. Hogy mi jobbak vagyunk. Ha másokat bírálunk, azzal (látszólag) csökkenthetjük a saját bizonytalanságunkat – azt az érzést, ami minden szülőben ott van: jól csinálom? Elég vagyok? Nem rontom el? (Hogy mi vezérli azokat, akik úgy ítélkeznek, hogy közben nekik nincs gyerekük, most inkább bele sem megyek – ők nyilvánvalóan azt sem tudják, miről beszélnek. Nem, ha most azt gondolják, hogy azért valami sejtésük van róla, máris megmondom: nincs nekik. Akkor sem, ha 30 évig voltak tanító nénik, óvónők, védőnők, akármik. Biztos csomó dolog van, amihez értenek. Szülőnek lenni viszont egy olyan műfaj, amit el sem lehet képzelni, amíg nem próbálta az ember.)
A legnagyobb baj mindezzel az, hogy a bírálat soha nem épít. A bűntudat másokban való felkeltésétől nem leszünk jobb szülők.
És a gyerekeink sem attól tanulják meg a valódi empátiát és elfogadást, ha otthon azt hallják, hogy mások „rossz” szülők, csak mert másként csinálnak dolgokat, mint mi. Olvass még a témában
Szülőnek lenni így is piszkosul magányos dolog tud lenni. Nincs mindig egyértelmű útmutató, nincsenek tökéletes válaszok. Ami működik egy családban, nem biztos, hogy működik a másikban. Ezért lenne olyan fontos, hogy ne szégyenítsük meg egymást, hanem segítsünk.
Merjünk kérdezni. Merjünk bizonytalannak lenni. És legyünk ott egymásnak – nem bíraként, hanem társakként. Egy kisgyerek hisztije nem a szülő kudarca. Egy kemény nap után türelmetlen szülő nem feltétlenül rossz szülő. És egy másik nevelési stílus sem feltétlenül „hibás”, csak mert más, mint amit mi választottunk. Ezt jó lenne, ha végre mindannyian megértenénk, és nem rúgnánk még egyet azokba, akik erejükön felül próbálkoznak, csak azért, hogy néhány lájkot bezsebeljünk az interneten.
