Az évünk talán leginkább borongós, passzív és eseménytelen két hónapja a január és a február. A természet még alszik, a kinti rideg szél a szobában maradásra kényszerít, enerváltak vagyunk és erőt gyűjtünk a napfénytől zizegő tavaszi hónapokra. A február szerencsére rövidebb – de elgondolkodtál már azon, vajon miért van ez így?
🎥 Jobb ember vagy, mint hinnéd, ha ez az 5 dolog jellemző rád
1/4 Már megint a rómaiak
Ez bizony a rómaiak „hibája”. Róma első királya, Romulus egy tíz hónapból álló holdnaptárt dolgozott ki, amely márciusban kezdődött a tavaszi napéjegyenlőség idején, és decemberben zárult.
A történelmi dokumentumokból nem derül ki egyértelműen, hogy voltak-e hivatalosan hónapok december és március között, de ezek valószínűleg nem is léteztek.
A mezőgazdaság és betakarítás olyan kardinális fontosságú volt akkoriban, hogy az emberek ennek a tengelynek a mentén élték az életüket. Az uralkodót nem is érdekelte a sötét és terméketlen évszak, így nem adott nevet hivatalosan a vetés és a szüretelés közötti periódusnak. A naptári év márciusban kezdődött és decemberben fejeződött be, minden mást télnek neveztek.
2/4 Ami páros, az szerencsétlen?
Róma második királya, Numa Pompilius úgy döntött, hogy rendezi ezt a hiányosságot és hozzáigazítja a naptárat a holdévhez, vagyis kitölti a rést a januárral és a februárral – beletoldotta az időszámításba a két hónapot, mindkettőt 28 nappal, hogy szinkronizálja az évi 12 holdciklust. Így a naptári év nagyjából 354 napot tartalmazott a római naptárban. Furcsa, de az ókori rómaiak szerint a páros számok szerencsétlenséget hoznak, ezért eredetileg 29 vagy 31 napig tartó intervallumokra kalibrálták a tíz hónapot.
Mivel az új felállás matematikailag még mindig nem egészítette ki korrekten a csillagászati évet, Numa a januárhoz hozzácsapott egy napot, így az év 355 napos lett. A szegény február maradt ugyanolyan rövid, és a közhiedelemben szerencsétlennek számított a maga 28 napjával. Ez összefügghet azzal a ténnyel, hogy a rómaiaknál a február gyászhónapnak számított, ugyanis akkor végezték a halottaikkal kapcsolatban a tisztítási rítusokat.
A „februare” szó „megtisztulást” jelent ókori szabin törzsi dialektusban.
Időszámításunk előtt 45-ben Julius Caesar megbízott egy csillagászt, hogy hagyja figyelmen kívül a római naptár eredetét, és inkább az egyiptomit vegye alapul. Ezzel átrendezte az érvényben lévő hónap- és évszámítást, és további tíz napot hozzáadott a 355-höz, plusz négyévente még egy extrát. Ezzel bevezette a 365 napos évet és meghonosította a szökőév fogalmát is.
Az új hónapszámítás már figyelembe vette, hogy mennyi időre van szükség ahhoz, hogy a Föld a nap körül keringjen. Ez Caesar után Julián-naptárként vált ismertté, és forgalomban is maradt 1582-ig, amikor XIII. Gergely pápa megreformálta, hogy még pontosabban passzoljon a csillagászati évhez. Ezzel megszületett a Gergely-naptár.
