Az egész munka-magánélet egyensúlyát hirdető elmélet arra alapoz, hogy a munka rossz, a magánéletünk szuper, s bár elveszítjük az identitásunkat a munkahelyen, de találjuk meg önmagunkat a magánéletünkben. A munkát csak túléljük, de otthon teljes életet élhetnénk. Azaz a kihívás annyi, hogy egyensúlyozzunk a munka nehézségei és a magánéletünk könnyed pillanatai között. Szerintünk azonban az egyensúlyt nem itt kell keresni.
8 óra munka, 8 óra pihenés?
A munka nem áll éles ellentétben az életünkkel. Miért nem fogjuk fel úgy, mint az életünk része? Ugyanígy a család, a barátok és a hobbijaink is az életünk részei, és ezeknek is, akárcsak a munkának, megvannak a felemelő pillanatai csakúgy, mint a nemkívánatos, lehúzó időszakai. Ezért nem is az egyensúlyteremtésen van a hangsúly, hanem azon, hogy a munkát is az életünk részének tekintsük, és próbáljuk meg maximalizálni azt a részt, amit szeretünk benne.
Vajon miért van az, hogy két ember, akinek ugyanaz a foglalkozása, a munkájuk más-más aspektusaiból nyerik az erőt, másban találják meg az örömüket?
Ha megkérdezzük az aneszteziológusokat, rájövünk, hogy egyikük épp abban leli örömét, hogy egy intubálással életet ment, másikuk abban, ahogy a beteggel való műtét előtti beszélgetésben képes megnyugtatni a műtétre várót, és eloszlatni a félelmeit, a harmadik abban, hogy mestere annak, milyen műtéthez, milyen altatási módszert választ stb. Mindannyiunknak van oka arra, hogy büszke lehessen a munkájára, és ha jól csináljuk, erőt is meríthetünk belőle. Olvass még a témában
Vannak dolgok, amelyeket szívesen végzünk, s vannak olyanok, amelyeket nem szeretünk. Azt, amit szívesen csinálunk, alig várjuk, és miközben csináljuk, flow-ba kerülünk, képesek vagyunk teljesen belefeledkezni, semmi másra nem gondolni, majd, ha abbahagytuk, úgy érezzük, feltöltődtünk tőle. Ezek az életünk piros fonalai. Egy kutatás szerint azok az orvosok, akiknek az életét legalább 20 százalékban ilyen piros fonal szövi át, nagy valószínűséggel nem fognak kiégni.
