Akivel a közös sors összehoz – és akiktől eltávolít
Nem várt fordulatok is értek az anyaságom során, és ennek egyik része tényleg a legközelebbi barátaimra koncentrálódott. A gyerekkori legjobb barátnőm szerencsére még mindig mellettem áll, ezt pedig tetézte, hogy együtt élhettük meg az anyaság örömeit és hullámvölgyeit. Nagy mázli, hogy pont vele lehettem egyszerre várandós, hiszen így az érdeklődési körötök, a fontossági sorrendetek is egyszerre változik. Egymás vállán sírtuk ki a nehézségeket, sosem kellett azért aggódni, hogy nem ért meg, besokall a nyafogástól, vagy éppen félreért – mert ő is pontosan ugyanabban a cipőben járt.
Éppen ezért ért váratlanul, hogy egy másik közeli barátnőm, aki alig két héttel előttem szült, mennyire eltávolodott tőlem anyaként. A terhességet még együtt izgultuk végig: én végig támogattam, ő ugyanis több sikertelen beültetésen is átesett. Úgy véltem, a nehézségek ténylegesen összekovácsoltak minket, annak pedig külön örültem, hogy semmiképpen sem verhet éket közénk az, hogy időközben én is várandós lettem.
A szülést követően még néhány hónapig tartottuk a kapcsolatot, mígnem egyre jobban megritkultak a beszélgetéseink, a találkozások, és tényleg csak akkor kerestük egymást, ha valamire szükségünk volt. Ez a helyzet a mai napig fennáll, és bár a kapcsolatunk jó maradt, már nem tekintek rá barátként. Talán később még visszatalálunk egymáshoz, de egyelőre úgy tűnik, egyikünknek sincs igénye a kapcsolatunk felfrissítésére. Olvass még a témában
A másik, hasonlóan mély barátságomról sem gondoltam volna, hogy valaha vége szakad, főleg azok után, hogy tényleg sok hullámvölgyön átmentünk közösen. Ez a barátnőm négy évvel előttem alapított családot, és rengeteg időt töltöttünk együtt, mikor otthon volt a kisfiával. Szinte minden nap találkoztunk, közös programokat szerveztünk: mindig könnyen alkalmazkodtam hozzájuk a rugalmas munkabeosztásom miatt. Aztán változott a helyzet, és én lettem az, akinek muszáj volt egy csecsemőhöz igazodnia és úgy vélem, ebben a barátságban és ebben a helyzetben neki kellett volna kicsit többet tennie, hogy a jó kapcsolatunk megmaradjon. Ő viszont tényleg nagyon-nagyon ritkán látogatott meg minket. Sajnos itt jelentkezett a barátságunknak az a hátulütője is, hogy kettesben szinte soha nem mentünk sehova – a gyerekek előtt sem.
Egy ideig próbáltam erőltetni a közös programokat, de a párkapcsolata nagyon komplikált, és nyilván segíteni akartam, nem bonyodalmat okozni, így erről végül letettem.
Sajnos be kellett látnom, hogy ezt a barátságot én jobban akartam, jobban ragaszkodtam hozzá, és ha én nem kezdeményeztem, akkor nem is találkoztunk. Bár volt még egy „fellángolásunk”, amikor segítségre szorult, akkor megszaporodtak a találkáink, de ahogy ez az élethelyzet megszűnt, ismét eltávolodtunk egymástól. Ennek ellenére is úgy vélem, hogy ha gondom lenne, számíthatnék rá, és azt tudom, hogy ő is számíthatna rám.
Az igazán közeli barátaim száma tehát nem változott, most is három olyan ismerősöm van, aki valóban közel áll a szívemhez és teljes bizalmamat élvezi. Hogy miért pont a három, ráadásul miért éppen három teljesen különböző mentalitású, felfogású és életkorú barát, arról sincsen fogalmam. A lényeg az, hogy nagyon jól, harmonikusan működnek ezek a kapcsolatok, és azt hiszem, egy-egy felnőtt barátságban ennél többet kívánni sem lehet.
