Bántalmazó családban nőttem fel. A szüleim azóta sokat változtak, valamelyest „normalizálták” az életüket, én pedig végül soha nem szakítottam meg velük a kapcsolatot teljesen, bár tény, hogy az első adandó alkalommal elköltöztem otthonról, és azóta is biztonságos távolságot tartok. Ebből a biztos távolból azonban reménykedve, sőt gyakran sóvárogva figyeltem a családomat: féltem újra közelebb engedni őket, de közben ott volt bennem a kislány, aki még mindig csak az anyukája ölébe vágyott.
Az évek alatt kialakult közöttünk egy felszínes, udvarias kapcsolat a szüleimmel. Beszélgetünk, találkozunk, de az a fajta közelség, ami egy szülő és gyerek között az első évek feltétlen bizalmából születik, nálunk soha nem épült ki. És már tudom, nem is fog.
Ez sokáig rettentően fájt. Különösen az anyámmal szerettem volna mélyebb, bensőségesebb kapcsolatot. Mindig is hozzá álltam valamivel közelebb, mindig benne láttam a nagyobb lehetőséget a változásra, a megértésre. Irigykedve néztem azokat az ismerőseimet, akik az anyukájukkal koncertekre, színházba járnak, vagy együtt mennek el kipróbálni egy új éttermet. Akik tudják, milyen érzés az, amikor nemcsak egy szülőt, hanem egy barátot is látnak az édesanyjukban.
Az én anyámmal soha nem volt ilyen a kapcsolatunk. Felnőttként sem. Bármikor próbáltam közeledni hozzá, mindig voltak bántó megjegyzései. Toxikus, kicsinylő, bűntudatkeltő mondatok, amik úgy csaptak arcon, mintha újra gyerek lennék. Olvass még a témában
Nem szeretném, hogy a szüleim ott legyenek az esküvőmön – pedig nem is vagyunk rosszban
Az alaposságom a pótcselekvésem, ha szétesik az életem – ekkor döbbentem rá
Ne csak a csillagokat nézd! Így derítem ki, milyen valójában a szállás – még nem ért csalódás
„Egymás mellett álltunk a 20 éve készült fényképen” – Párok, akik sorsa hamarabb keresztezte egymást, mint hitték
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
