Bántalmazó családban nőttem fel. A szüleim azóta sokat változtak, valamelyest „normalizálták” az életüket, én pedig végül soha nem szakítottam meg velük a kapcsolatot teljesen, bár tény, hogy az első adandó alkalommal elköltöztem otthonról, és azóta is biztonságos távolságot tartok. Ebből a biztos távolból azonban reménykedve, sőt gyakran sóvárogva figyeltem a családomat: féltem újra közelebb engedni őket, de közben ott volt bennem a kislány, aki még mindig csak az anyukája ölébe vágyott.
Az évek alatt kialakult közöttünk egy felszínes, udvarias kapcsolat a szüleimmel. Beszélgetünk, találkozunk, de az a fajta közelség, ami egy szülő és gyerek között az első évek feltétlen bizalmából születik, nálunk soha nem épült ki. És már tudom, nem is fog.
Ez sokáig rettentően fájt. Különösen az anyámmal szerettem volna mélyebb, bensőségesebb kapcsolatot. Mindig is hozzá álltam valamivel közelebb, mindig benne láttam a nagyobb lehetőséget a változásra, a megértésre. Irigykedve néztem azokat az ismerőseimet, akik az anyukájukkal koncertekre, színházba járnak, vagy együtt mennek el kipróbálni egy új éttermet. Akik tudják, milyen érzés az, amikor nemcsak egy szülőt, hanem egy barátot is látnak az édesanyjukban. Olvass még a témában
Az én anyámmal soha nem volt ilyen a kapcsolatunk. Felnőttként sem. Bármikor próbáltam közeledni hozzá, mindig voltak bántó megjegyzései. Toxikus, kicsinylő, bűntudatkeltő mondatok, amik úgy csaptak arcon, mintha újra gyerek lennék.
Egy hosszabb terápiás munka segített megértenem: ezek nem rólam szólnak. Ezek az ő fájdalmai, bűntudatai, kisebbségi érzései. De attól még fájtak. És attól még nem voltak rendben.
A következő csalódás akkor ért, amikor megpróbáltam beszélni vele erről. Nyitottan, őszintén, bántás nélkül. Ő viszont azonnal védekező, majd támadó álláspontra helyezkedett. Nem hallott meg. Nem akarta hallani. Megint hosszú hónapokig tartó terápiára volt szükségem ahhoz, hogy megértsem: én hiába dolgozok magamon, hiába szeretném jobbá tenni a kapcsolatunkat, ha ő ebbe nem hajlandó energiát fektetni. A legfájdalmasabb felismerés az volt, hogy amikor beszélni akartam ezekről, nem vádaskodtam. Nem a múltat akartam számon kérni. A kapcsolatunkat akartam megmenteni – mert fontos volt számomra. De ő nem volt készen erre.
Mostanra elfogadtam, hogy egyedül nem tudom megjavítani helyette, amit elrontott. Ő pedig nem valószínű, hogy valaha is eljut odáig, hogy ezt a munkát elkezdje. Nem haragszom rá. Már nem. De nem is reménykedem többé.
A kapcsolatunk nem rossz – de nem is jó. Létezik, működik, megvan benne egyfajta békés távolságtartás. De már tudom, hogy nem lesz mélyebb, bensőségesebb. Nem lesz olyan, mint amilyenre vágytam. És ezt el kellett gyászolnom.
Nem tudom befolyásolni, hogy az anyám hogyan működik a saját anyai szerepében. Az viszont rajtam múlik, hogy a saját gyerekemmel milyen kapcsolatot építek.
Most, amíg kicsi, minden nap igyekszem tenni azért, hogy ne törjön meg közöttünk a bizalom. És azt szeretném, hogy amikor felnő, el merje mondani, hogy miben hibáztam – mert biztos lesz ilyen. És azt szeretném, ha amikor eljön ez a nap, én készen álljak arra, hogy meglássam ebben a lehetőséget, hogy új szintre emeljük a kapcsolatunkat. Egy olyan szintre, amiben két felnőtt nő egymás szemébe néz, és tovább építkezik. Egy olyan szintre, ahol már együtt írjuk tovább a történetünket. És az más lesz, mint amit a családunkban előttünk lévő anyák és lányaik írtak.
