Mert a fájdalom nem attól enyhül, ha másokra mutogatunk, hanem attól, ha végre valóban rálátunk a történet egészére. Ebben a rálátásban pedig eljön az a nap, amikor a saját szüleinkre is képesek leszünk másként tekinteni. Ez a nap akkor jöhet el, amikor felismered a bennük rejlő, elveszett gyermeket. Azt a gyereket, aki sokszor még nálad is elesettebb volt, és akinek senki nem mutatta meg, hogyan kell érzelmileg biztonságban élni, kötődni, szeretni.
A túlélésre nevelt generáció
A ’80-as, ’90-es években, amikor mi gyerekek voltunk, egészen más elvek szerint neveltek (vagy éppen nem neveltek) a felnőttek. A „jó gyerek” halk volt, önálló és nem tette próbára a szülei idegrendszerét. A sírás hiszti volt, az érzések gyengeség, a kérdések tiszteletlenségnek számítottak. Az önkifejezés veszélyesnek bizonyult, mert megingathatta a szülő tekintélyét.
A szüleink generációja pedig a világháborúk, forradalmak után nőttek fel. Vajon milyen mintát hozhattak magukkal? Ők nem gyógyultak, hanem sokszor csak túléltek, alkalmazkodtak. Ez persze nem jelenti azt, hogy bármi elfogadhatóvá válik, amit tettek. Nem kell szeretned őket. Nem kell visszaengedned őket az életedbe. Olvass még a témában
Vannak dolgok, amikre egyszerűen nincs mentség és nem is kell soha megbocsátanod – ezt végre egyre több terapeuta is nyíltan kimondja.
De ha egyszer képes vagy meglátni bennük is a feldolgozatlan traumát, a kimondatlan fájdalmakat, az örökölt terheket – akkor talán kicsit kevésbé fogsz beleragadni a haragba. Ez pedig már rólad szól, a te utadról.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
