Unalom a strandon és a túl magas elvárások
A lányom eljutott abba az életkorába, amikor már nem olyan könnyű lenyűgözni. 2-5 éves kora között szinte álló nap a játszótéren és az erdőben voltunk, szóval még azt sem mondhatjuk, hogy most akarom rátukmálni azt, hogy többet legyen kinn. A minap képes volt azt mondani egy élményfürdőben, hogy unatkozik. Egy élményfürdőben! Nekem gyerekként a fürdés, a Balaton maga volt mennyország. Ki se jöttünk a vízből, amíg nem fagyott lilára a szánk és anyánk ki nem parancsolt minket a napra egy cső főtt kukorica társaságában.
Most meg úgy tűnik, a lányomnak már az sem elég, ha egész nap jöhet-mehet, bobozik és kalandparkban lóg a fák között a kortársaival– merthogy gonosz szülőként képes voltam egy olyan táborba beíratni, amiről én csak álmodhattam.
Elsőre megsértődhettem volna, hogy „ez a hála”, de végül inkább megnyugodtam. Egyrészt végiggondoltam, hogy ami nekem álom volt, neki nem feltétlenül lesz az. Másrészt pedig ez is visszaigazolta számomra, hogy nem az én személyes hibám, hogy nem tudom minden napját tűzijátékra emlékeztető eufóriában tartani. Tudom, hogy nem vagyok egyedül: sok kortárs szülő hasonlót él át. A gyerekeknek egyszerűen más lett az ingerküszöbe, de közben nem érzem azt, hogy anyaként az lenne a feladatom, hogy mindig programot csináljak a lányomnak. Unatkozni kell, és unatkozni igenis jó. Olvass még a témában
