Kihez képest
Sosem vagyok elégedett. Amikor még tini voltam, a legnagyobb vágyam az volt, hogy szeressem a munkám (pipa) legyen egy saját lakásom (ez is megvan) és évente párszor elutazhassak valahova (így teszek). Felnőttként irigylem a jogász barátnőmet, aki minden hónapban nyaral valahol egy hetet és hatalmas háza van. Amikor viszont a tanárnő barátnőmre nézek, aki a mai napig albérletben él és hónap végére alig jön ki a pénzéből, lelkiismeret-furdalásom van, amiért nekem mennyivel jobban megy. Felnőttként is mindig másokhoz hasonlítom magam és soha nem vagyok rendben azzal, ahol tartok.
Sorozatban
A folyamatos, sorozatos, állandósult és soha el nem múló, de mindig gyűlő problémák a testemmel: ha teleeszem magam ebédre, lemondok minden esti programot, mert csak fekszem és nézek ki a fejemből. Sajtot, tejet már nem fogyaszthatok, ha néha elfelejtem ezt, a szervezetem egyből emlékeztet és rohanok a vécére. A nyakam beáll, mert elcsúszott alvás közben a párnám. A derekam reccsen, amikor bekötöm a cipőmet. A jobb térdem már évek óta kuka, a bal csuklóm sosem heveri ki, hogy tavaly ráestem, amikor a fiammal fociztam. Itt fáj - ott fáj, valami mindig van. És a barátainkkal egymást licitáljuk túl, hogy kinek mije fáj jobban.
Olvass még a témában
Sebek
Hogy a gyerekkori traumák nem halványodnak el, hanem elemi erővel bugyognak fel és nehezítik meg - vagy lehetetlenítik el - a mindennapi életet. Bosszantó, hogy felnőttként is ezzel kell foglalkoznom terápián, amikor azt hittem, ha mindent elnyomok, akkor szépen elfelejtődik majd. Nem jött be, a szorongás és a depresszió egyre csak rosszabb lett.
A cikk folytatódik, lapozz!
