Sokszor nem vágyom végtelen mellékszálakra és arra az érzésre, hogy hónapokig el kell köteleződnöm egy történet mellett. Ilyenkor jönnek jól azok a sorozatok, amelyek csak néhány estések, de attól még képesek teljesen beszippantani.
A Guinness család
A Guinness család már az első epizóddal egyértelművé teszi, hogy nem egy könnyed esti háttérsorozat lesz, de kevésbé lett durva, mint amennyire lelkileg rákészültem – ami kifejezetten jól esett. Steven Knight neve persze garancia volt arra a sötét, kissé nyomasztó, mégis gyönyörűen felépített világra, amiben minden pillantásnak és mozdulatnak súlya van.
A történetet tekintve az 1860-as évek Dublinja és New Yorkja nem díszletként, hanem élő közegként tűnik fel előttünk: egy híres egy család próbálja feldolgozni az apa halálát és azt az óriási örökséget, amit maga után hagyott. A négy testvér története nemcsak üzleti és politikai harcokról, nők és férfiak közti egyenlőtlenségekről szól, hanem arról is, hogyan reped meg egy család, amikor a siker mögött húzódó, elhallgatott konfliktusok felszínre kerülnek. Olvass még a témában
Tetszett, hogy a sorozat nem akar mindenkiből egyértelműen hőst vagy eredendő gonoszt csinálni: mindenki hordoz magában sérüléseket, félelmeket még akkor is, ha kívülről minden irigylésre méltónak tűnik. Várom a folytatást!
A rezidencia
A rezidencia teljesen más élményt nyújtott, mint A Guinness család, és talán pont ezért volt ennyire üdítő. A Fehér Házban elkövetett gyilkosság önmagában is izgalmas alaphelyzet, de a sorozat igazi ereje egyértelműen a stílusában rejlik. Nem emlékszem, hogy láttam volna olyan filmet vagy sorozatot, amely ennyire jól egyensúlyoz a fekete humor és a klasszikus „ki volt a tettes?” dramaturgia között.
Cordelia Cupp, a sorozat főhőse olyan nyomozónőt jelenít meg előttünk, akit elsőre egyértelműen furcsának érzünk, sőt kicsit túl soknak is, aztán azon kapjuk magunkat, hogy minden gesztusát figyeljük és várjuk, mikor rakja végre össze a mozaikdarabokat. A humor és a feszültség jó arányban keveredik ebben a sorozatban, mert a mellékszereplők sem puszta díszletek, hanem valódi gyanúsítottak, saját motivációkkal és titkokkal.
Szökevények
A Szökevények szintén egészen más érzelmi húrokat pendít meg: Harlan Coben történetei mindig erősek abban, hogy a látszólag rendezett élet mögötti töréspontokra fókuszáljanak, és ez ebben az esetben sincs másként. Egy apa kétségbeesett keresése indítja el a lavinát, de nagyon hamar világossá válik, hogy ez a sztori nem „csupán” egy eltűnt gyerekről szól, hanem családi titkokról, bűntudatról és a rossz döntések következményeiről.
A sorozat végig képes fenntartani a feszült alaphangulatot, ráadásul folyamatosan csavarokkal dolgozik, mégsem válik öncélúan túlbonyolítottá. Hagy időt arra, hogy kapcsolódjunk a karakterekhez, és hogy értsük, ki miért jutott oda, ahol éppen van. Simon figurája különösen erős: nem tökéletes hős (ahogy azt egy kitalált történet esetében elvárnánk), hanem esendő, ami garantálja a hitelességét.
Bármit, csak ezt ne
Ugyan nem a legfrissebb műremek a Netflixen, de valamiért engem eddig elkerült – pedig ritka az olyan romantikus sorozat, ami egyszerre könnyed és mégis gondolatébresztő. Noah és Joanne története elsőre akár egy klasszikus romkom alapja is lehetne, mégis sokkal többet ad ennél. A kulturális különbségek, a családi elvárások és az önazonosság kérdései finoman, de érthetően jelennek meg anélkül, hogy didaktikussá válnának.
A második évadban ugyan volt némi ismétlés, de közben a párkapcsolati dinamikák árnyaltabbá váltak – és nem csak a főszereplők között. Ez a sorozat nem idealizálja a szerelmet, hanem megmutatja, mennyi kompromisszum, belső munka és konfliktus szükséges a működő kapcsolatokhoz. Rávilágít, hogyan változunk meg egy kapcsolatban, és meddig érdemes alkalmazkodni anélkül, hogy közben elvesznénk…
