A dinoszauruszokat általában zöldes-szürkés, óriási lényekként képzeljük el, de persze fogalmunk sem lehet, milyen volt a színük. Ahogyan azt sem, hol voltak a nemi szerveik.
A csontokból ugyanis sem az egyikre, sem a másikra nem lehet következtetni, a kutatókat éppen ezért foglalkoztatja a kérdés: egyáltalán hol lehetett a dínók alfele?
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a régóta kihalt állatok párzási viselkedésének dekódolása szinte teljesen lehetetlen feladat. Szerencsére Rob Knell, a Queen Mary evolúciós ökológusa biztosította a BBC újságíróját arról, hogy vannak rejtett nyomok az ősmaradványokban.
Furcsa testrészek és furcsa funkciók
„A dinoszauruszokkal kapcsolatosan sok furcsa dolog van – amit egyesek bizarr szerkezeteknek neveznek” – mondja Knell. „Ez a karizmatikus vonzalmuk része. Tehát a stegosaurus tányérjai, a spinosaurus nagy vitorlája, a triceratopsok fodrai, szarvai és az összes többi ceratopsia… Ezek mind jó jelöltek mert szexuálisan kiválasztott tulajdonságok.”
A tudósok sok esetben évszázadok óta vitatkoznak ezeknek a szerkezeteknek a funkcióiról, például arról a különös elméletről, hogy a hadroszauruszok vízi élőlények voltak, és a taréjukat légcsőként vagy légkamraként használták. Ezek az elméletek néha túl furcsák voltak ahhoz, hogy hihetőnek tűnjenek. Amikor a T. rexet 1900-ban először felfedezték, karjait szinte túl kicsinek ítélték ahhoz, hogy hozzá tartozzanak. Kezdetben azt hitték, hogy egy másik csontvázból származnak.
Egy 2009-es tanulmányban több triceratops egyed koponyáján észlelt sérülések mintázatát elemezték, és azt találták, hogy összhangban vannak más triceratopsokkal folytatott harcokkal. Ezzel a kutatók megtalálhatták az ősi szexuális rivalizálás kísérteties jeleit.
De mi a helyzet más párzási rituálékkal?
Vajon a hím T. rexek valóban összefonták volna apró karjaikat, hogy párosodásra csábítsák a nőstényeket, ahogy a Prehistoric Planet producerei nemrégiben javasolták? Lehetséges, hogy a pachycephalosauruszok leütötték a fejüket a szexuális dominancia harcában? És lehet, hogy a hím velociraptorok kidolgozott, gondosan összeállított bogyókkal építettek – és talán csak a legkékebb bogyókat választották ki remekműveik díszítésére?
Knell meg van győződve arról, hogy nagy vonalakban így lehetett. Rámutat a dinoszauruszok és a madarak közötti hasonlóságokra, illetve arra, hogy az utóbbiak csak csőrös, foghíjas folytatásai ősi tollas unokatestvéreiknek. Ez különösen igaz a madárdinoszauruszokra, amelyek modern madarakká fejlődtek. Ilyenek például a velociraptorok, amelyek inkább hasonlítottak gyilkos pulykákra, mint a Jurassic Park-ban bemutatott sima ragadozókra.
„Ha megnézzük a mai madarakat, azt látjuk, hogy nagyon sokféle párzási rituáléjuk van. Nincs okunk azt hinni, hogy volt valami furcsa a dinoszauruszok párzásában, ami ne terjedt volna át a madarakra. Szóval igen, azt hiszem, a dinoszauruszoknak hasonló párzási rituáléi lehettek.”