De persze ez nem csak a szórakozásra igaz, hanem bármire: a munkára, a barátságokra, a szerelemre… A filmekben mindig a legváratlanabb pillanatokban találkozik a főszereplő élete szerelmével, vagy fut össze egy ismeretlennel, aki megváltoztatja az életét. Én pedig emiatt (na meg nem utolsó sorban az élénk képzelőerőmnek köszönhetően) gyakran álmodoztam ilyenekről. Csakhogy ez szépen lassan ördögi körré nőtte ki magát, hiszen a spontán dolgok akkor történnek, ha nem számítasz rá – én pedig pont emiatt mindenre felkészülten várakoztam.
Vagyis, mondjuk inkább úgy, hogy minden kisebb-nagyobb eseményt elképzelek a fejemben, hogy semmi se érjen váratlanul. Erre nincs is jobb példa annál, amikor nyár végén összefutottam a volt barátommal, Ádámmal. Előtte hetekig, sőt (kit akarok átverni?), hónapokig gyakoroltam a tökéletes monológot, amitől egyszerre tűnök boldognak és magabiztosnak, miközben ő rájön, hogy élete legnagyobb hibáját követte el a szakításunkkal. Nos, élőben a dolog leginkább úgy hangzott, mintha beszélni is elfelejtettem volna azóta, hogy szétmentünk. A képzeletem és a belső monológjaim viszont olyanok, mint egy megnyitott csap: egyszerűen képtelen vagyok elzárni őket. A héten pedig valahogy megtriplázódott a dolog, csakhogy a napjaim közel sem úgy alakultak, ahogy én azt a fejemben olyan szépen kiterveltem.
1. Az a bizonyos hétfő reggel: elképzelés
Mivel a lánybúcsú és az esküvő miatt nem sok időm jutott mostanában a pihenésre, úgy terveztem, hogy vasárnap még azelőtt elalszom, hogy felvillanna 0:00 a telefonom kijelzőjén. Reggel aztán friss és üde leszek, varázsolok néhány hullámot a hajamba, és pont úgy indulok el a megállóba, hogy ne kelljen élsportoló módjára rohannom a villamos felé. Olvass még a témában
2. Az a bizonyos hétfő reggel: valóság
Csak úgy repül az idő sorozatnézés közben – és mi másra való a vasárnap, ha nem arra, hogy elnyúlj az ágyadban, és végignézz 1-2 (na jó, 4…) epizódot? Persze mikor észbe kaptam, már bőven átléptük az éjfélt, úgyhogy egy „most már úgyis mindegy” felsóhajtással ráklikkeltem a Facebookra, és még szörföztem úgy fél órát a neten. Reggel aztán pont annyira voltam friss és üde, mint a konyhámban árválkodó, pénteken lefőzött kávé. A hajamat két mozdulattal felcopfoztam a fejem tetejére (ezer köszönet a száraz samponnak), és sietve elindultam a megállóba. Bár azt hozzá kell tennem, hogy nem úgy rohantam a villamoshoz, mint egy sportoló. Inkább úgy, mint akit veszettül üldöznek – máskülönben biztosan elkések a melóból.
