Majdnem 100%-ig biztos vagyok benne, hogy egy „sosem leszek túl rajta” típusú szakítás után mindenkiben felmerül, vajon milyen érzés lesz majd újra összefutni az exével. Bevallom, miután Ádám végleg eltűnt az életemből, szinte állandóan ezen gondolkodtam.
Hibátlan lesz a hajam, tökéletes a ruhám, és olyan magabiztossággal sétálok majd el mellette az utcán, hogy már-már körüllebeg valamiféle különös ragyogás. Persze ő teljesen letaglózva bámul majd utánam, és végül nem tud ellenállni a késztetésnek, hogy megszólítson. Már egy komplett szöveget is kitaláltam:
„Sosem éreztem magam ennyire felszabadultnak. Kicsit olyan lett az életem, mintha egy filmbe csöppentem volna; egyre izgalmasabban alakul a karrierem (parányi ferdítés), minden héten lejárok edzeni. Oh, és önkéntes lettem egy állatmenhelyen, ahonnan örökbe fogadtam a világ egyik legaranyosabb kutyáját. Szóval, azt hiszem, köszönettel tartozom neked. Szükségem volt valamire, ami kicsit felforgatja az életem, hogy rájöjjek, mennyi lehetőségem van még.„
Persze ezek után Ádám rájött volna, hogy óriási hibát követett el, hiszen rengeteg izgalmas oldalam van még. De én addigra már kilométerekkel túl leszek rajta, és csak továbbsétálok, esélyt sem adva egy újrakezdésre. A valóság viszont egészen más tervekkel állt elő.
Az időzítés játéka
Tudtam, hogy egyszer a virtuális világon kívül is összefutok majd a volt barátommal. Ebben maximum az gátolhatott volna meg, ha Ausztráliába költözöm, de amilyen pechem van, még ott is egymásba botlottunk volna a sarki boltban. Egy szakítás után pedig nem létezik olyan, hogy „biztonságos zóna”. Az utcán szembejönnek a szerelmes párok, a rádiót bekapcsolva megszólal egy romantikus zene, az autóból megpillantod a kedvenc kávézótokat. Valami örökké emlékeztetni fog rá, és bármennyire is készülsz a legelső találkozásra (mert biztos, hogy be fog következni), végül semmi sem alakul terv szerint – hiszen erre természetesen mindig a legváratlanabb pillanatban kerül sor.
A hét közepén teljesen kikészített a sok meló, ezért reggel már csak arra volt erőm, hogy gyorsan megfésülködjek és belebújjak az első ruhába, amit kiragadtam a szekrényből. Szóval közel sem épp a legjobb formámban tündököltem.Mire délután 5-öt ütött a munkahelyi óra, szinte futólépésben mentünk ki az ajtón, abban reménykedve, hogy holnap már csak fele ennyi feladat vár ránk. Az egyik munkatársammal ekkor találtuk ki, hogy milyen jó ötlet lenne kimenni a Margitszigetre egy kis csapatépítő panaszkodás gyanánt. Nem sokkal később már épp hazafelé tartottam a lélekemelő programról, amikor eszembe jutott, hogy szükségem lenne néhány apróságra, így hát tettem egy kisebb kitérőt a WestEnd felé. Alig jutottam el a szökőkútig, amikor a hátam mögül valaki a nevemen szólított.
Először meg sem akartam fordulni, hiszen tisztában voltam vele, hogy rajtam kívül akad még néhány Dóri ebben az univerzumban. De annyira reflexszerűen pillantottam hátra, hogy időm sem volt felidézni, honnan olyan ismerős a hang; a szívembe pedig rögtön belenyilallt egy éles fájdalom, ugyanis tőlem 2 méterre ott ült Ádám és a barátnője! Legszívesebben odakiáltottam volna, hogy „én Rebeka vagyok, az ikertestvére”, és rögtön futásnak eredtem volna a legközelebbi kijárat felé, de tudtam, hogy ezzel Ádám szemében megnyertem volna a „legőrültebb exbarátnő” kitüntetést. Így hát jobb ötlet híján megindultam feléjük (remegő kézzel és még bizonytalanabb lábakkal), és megpróbáltam nem haragudni az egész világra, amiért hetek óta épp ma nézek ki a legborzalmasabban.
– Oh, hát, sziasztok. Hű, erre nem nagyon számítottam. Hogy vagy…tok? – kérdeztem olyan dadogással, mint egy általános iskolai diák felelés közben.
Ádám viszont nem tűnt megilletődöttnek, sőt, egész magabiztos hangon kezdte el ecsetelni, hogy mi történt vele az elmúlt hónapokban, mióta nem vagyunk együtt. Sikerült megszereznie azt az előléptetést, amire már egy éve hajtott, és megszületett a nővérének a kisbabája – de Enikőről és az eljegyzésről egy szót sem ejtett, gondolom tapintatosságból.
– Na és te? Veled mi újság? – szegezte nekem a kérdést. És bár a szakításunk óta legalább százféle szuper monológot írtam össze fejben, hirtelen egyet sem tudtam felidézni. Így hát rávágtam az első dolgot, ami eszembe jutott.
– Van egy kutyám. A menhelyen találkoztunk, ahol dolgozom. Mármint önkénteskedem. Van másik munkám is. Tudod, ami régebben is, szóval ez inkább szabadidős program. És, és nemrég értem haza a Balatonról. Kipróbáltam a szabadesést.
Remek, össze-vissza dadogok, furcsa mondatokban – még óvodás koromban is értelmesebben raktam össze a szavakat, mint most. Szinte vártam, hogy elsüssön egy viccet emiatt, hiszen a régi Ádám ki nem hagyta volna a lehetőséget. De csodák csodája, erre nem került sor. Ehelyett érdeklődött a kutyus felől, és megemlítette az ő balatoni kiruccanásukat.
Miközben beszélt, végignéztem rajta. Valahogy egészen más kisugárzása volt,mint korábban. Új frizurája lett, lecserélte a pólókat ingekre, és nyomát sem láttam annak a bohókás tini fiúnak, aki az első találkozásunk pillanatában még ott volt benne. Váltottunk ezen kívül még néhány szót, majd sok boldogságot kívántam az eljegyzésükhöz (úgy éreztem, ezt azért illik mondani), és már éppen fordultam el, amikor észrevettem: Ádám keze is remeg. Hiába a magabiztos hangszín és az önfeledt nevetés, ő legalább annyira izgult, mint én, és ez egy kicsit megerősítette bennem azt, hogy nem csak nekem volt mérföldkő ez a találkozás.
Út a felhők fölé
Néhány óráig szinte csak ezen az egészen járt az eszem. Bár a szívem sebesen dobogott a beszélgetés alatt, nagy meglepetésemre ugyanilyen gyorsasággal le is csillapodott utána. Korábban napok teltek el úgy, hogy szinte eszembe sem jutott Ádám, és féltem, hogy ez a pár mondatos beszélgetés visszavet néhány lépcsőfokkal a célom közeléből. De erre mégsem került sor. Helyette egészen más dologra jöttem rá.
Minden az időzítésen múlik. Az az Ádám, akivel évekkel ezelőtt találkoztam, még egy bulizós fiatal volt, aki nem is igazán tudta, mit jelent párkapcsolatban lenni. Akivel tegnap beszéltem, valaki más volt;ez a személy fikarcnyi jelét sem mutatta felelőtlenségnek és bizonytalanságnak. Úgyhogy hosszas tanakodás után a következőre jutottam: évekkel ezelőtt én a fiúval randiztam, míg Enikő már a férfivel ismerkedett meg. Én kaptam meg a múltat, ő pedig a jövőt. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy enyém volt az első csók, és övé lesz az utolsó. Azt hiszem, igazából egyik sem rosszabb a másiknál, egyszerűen csak különböznek egymástól. Lehet, hogy ha Enikő helyett Ádám velem találkozik néhány hónappal ezelőtt, most nekem gratulálna mindenki az eljegyzésünk miatt. De nem így történt, és biztos vagyok benne, hogy megvan ennek is az oka.Talán nem tartott volna sokáig. Vagy csak szimplán nem illünk össze. Akárhogy is, Ádám tökéletes személy volt arra, hogy a múltam fontos része legyen; meglehet, hogy nem is találtam volna nála jobbat. Viszont a jövőm határozottan valaki máshoz tartozik.
Úgyhogy egyik este odaültem a Facebook elé, készen arra, hogy a képzeletbeli hőlégballonomról levágjam az utolsó súlyt is, ami visszatart a repülésben. A keddi találkozás volt az utolsó dolog, amire szükségem volt a visszafordíthatatlan lezáráshoz, és most, hogy megkaptam, már nem szerettem volna ragaszkodni hozzá. Így hát töprengés nélkül töröltem az ismerőseim közül. Persze megfordult a fejemben, hogy talán azt hiszi, ezt azért tettem, mert nem vagyok túl rajta. De valójában ez már egyáltalán nem érdekelt. Közös utunk egy szakadékhoz érkezett, én pedig választhattam:belevetem magam a szomorúság mélységébe, visszafordulok, és ismét bejárom az emlékeinkkel kitaposott vidéket, vagy tovább repülök az ismeretlenbe. Én pedig az utóbbit választottam. És hosszú hónapok óta először tudtam gond nélkül fellélegezni, azzal a tudattal, hogy megszámlálhatatlan átsírt óra és „mit kellett volna másképp csinálnom?” után elértem a célomat – készen arra, hogy megírjak egy teljesen új fejezetet az életemben.