Amikor te vagy meglepve…
Nagyjából hónapok óta nem látogattam haza, nem találkoztam a családommal, sem az otthoni barátaimmal – ez pedig azonnal felidézte bennem, milyen érzés is a honvágy. Úgyhogy egy percig sem gondolkodtam tovább: az ajtón belépve röpke 15 perc alatt minden szükséges holmimat beleszórtam a táskámba, és már siettem is a vonatállomásra, a tervem ugyanis az volt, hogy meglepem a családomat egy váratlan látogatással. Elvégre tudod, milyenek az anyukák… Folyton azt akarják, hogy tölts otthon több időt, mert hiányzol nekik – én pedig az utóbbi időben nem fejeztem ki eléggé, ők mennyire hiányoznak nekem. Szóval, 18 óra után néhány perccel már ott ültem az egyik vagonban, és szinte számoltam a perceket, annyira vártam, hogy végre megérkezzünk az állomásra, majd utána nem sokkal megpillanthassam a házunkat.
A kapun belépve igyekeztem a lehető leghalkabban beosonni az udvarra, hiszen ha már meglepetés az érkezésem, akkor azt nem kéne leleplezni az első másodpercben! Legalábbis ez volt a tervem, a nyikorgó hang hallatán ugyanis akutyánk, Hópihe szélsebesen (és jó hangosan ugatva) indult meg felém. De az igazat megvallva ezt már nem is bántam, mert ha őszinte akarnék lenni, fogalmam sincs, mikor örült utoljára valaki ennyire az érkezésemnek. Pár perc ugrándozás után elindultam az ajtóhoz, és bekopogtam, amit aztán néma csönd kísért… Megpróbálkoztam a dologgal még egyszer: ismét semmi.
– Nincsenek itthon? – kérdeztem a kutyától, aki még vakkantott is erre egyet. – Akkor ezt nemnek veszem. Olvass még a témában
Előkerestem a lakáskulcsomat, és besétáltam a lakásba, miközben nagyon reméltem, hogy nem egy olyan hétvégét sikerült kinéznem a hazalátogatásra, amikor senki sem lesz itthon. Hiszen épp azért akartam eljönni a fővárosból, hogy ne egyedül legyek – nem sokkal jobb verzió az sem, ha ugyanez a helyzet vidéken áll fenn. Ráadásul pont az lett volna a célom, hogy én okozzak meglepetést, ehelyett viszont én lettem meglepve azzal, hogy senki sincs itthon.