51. bejegyzés: A ház, ami felépített téged – Nosztalgikus utazás a világ legjobb helyére

51. bejegyzés: A ház, ami felépített téged – Nosztalgikus utazás a világ legjobb helyére

Címlap / Szerelem / Párkapcsolat / 51. bejegyzés: A ház, ami felépített téged – Nosztalgikus utazás a világ legjobb helyére

Ismered azt az érzést, amikor hosszú idő után végre lehetőséged nyílik hazalátogatni egy kicsit? Az egész olyannak tűnik, mint egy spirituális utazás, hiszen tudod, hogy távol leszel a hétköznapi problémáidtól, és lelkiismeret-furdalás nélkül dőlhetsz hátra azon a kanapén, ahol gyerekként is tetted. Abban a házban, amit a szüleid felépítettek; majd – észrevétlenül – ez a ház is felépített téged.

Az utolsó dolog, amire szükségem volt, az egy tök egyedül eltöltött hétvége a négy fal között – főleg a nyár kellős közepén. Az összes barátnőm, barátom elfoglalt volt: a többség nyaralni ment, aki pedig mégsem, az nálam sokkal előrelátóbb volt, és szervezett magának valamit. Az egyetlen személy, aki ezt meghallva „szuper” programot talált ki nekem, az a főnököm volt, ő ugyanis feldobta, hogy mi lenne, ha bejönnék túlórázni – elvégre úgysincs semmi dolgom erre a két napra. Szerencsére az egyik munkatársam a segítségemre sietett, mondván, hogy „de hát már megbeszéltük, hogy jössz velünk kirándulni”, én pedig lelkesen bólogattam a kamu alibimre, mert rájöttem, hogy még a semmittevés is jobb a túlóránál. Aztán amikor már kezdtem belenyugodni a dologba, támadt egy jó ötletem!

Amikor elköltözöl otthonról, eleinte még 5 távol töltött nap is hihetetlenül hosszú időnek tűnik, és mire eljön a péntek, már szinte honvágyad van. Így hát sietsz az első buszhoz vagy vonathoz, csak hogy mielőbb besétálj azon az ismerős ajtón, és újra otthon érezd magad  kedved szerint felrakhasd a lábad az asztalra, másfél órás fürdőt vegyél a kádban, arról nem is beszélve, hogy az anyukád ilyenkor mindig teli hűtővel és isteni ebéddel vár haza. Aztán telik az idő, és egyre jobban megszokod az új helyet, több barátot szerzel, és végre van is mit csinálni hétvégén (a hazautazáson kívül, természetesen), úgyhogy egyre ritkábban kapod fel a bőröndödet.

Ahogy sétáltam haza péntek délután a melóból, céltalannak és rosszkedvűnek éreztem magam. Hiába jött el a jó idő, azt hiszem, túl nagy elvárásokkal vágtam neki az évszaknak (minden nap strand, kirándulás, buli, fagyi és a többi). Persze már így is szereztem néhány szuper emléket, de ha jobban belegondolok, 2016-tól valami egészen mást vártam. Oké, tudom, még nem szabad leírni az egész évet, hiszen majdnem a fele hátravan! És ahogy próbáltam egy kis vidámságot csempészni a hangulatomba, rájöttem, mire is van igazán szükségem most: az otthonomra.

Amikor te vagy meglepve…

Nagyjából hónapok óta nem látogattam haza, nem találkoztam a családommal, sem az otthoni barátaimmal – ez pedig azonnal felidézte bennem, milyen érzés is a honvágy. Úgyhogy egy percig sem gondolkodtam tovább: az ajtón belépve röpke 15 perc alatt minden szükséges holmimat beleszórtam a táskámba, és már siettem is a vonatállomásra, a tervem ugyanis az volt, hogy meglepem a családomat egy váratlan látogatással. Elvégre tudod, milyenek az anyukák… Folyton azt akarják, hogy tölts otthon több időt, mert hiányzol nekik – én pedig az utóbbi időben nem fejeztem ki eléggé, ők mennyire hiányoznak nekem. Szóval, 18 óra után néhány perccel már ott ültem az egyik vagonban, és szinte számoltam a perceket, annyira vártam, hogy végre megérkezzünk az állomásra, majd utána nem sokkal megpillanthassam a házunkat.

A kapun belépve igyekeztem a lehető leghalkabban beosonni az udvarra, hiszen ha már meglepetés az érkezésem, akkor azt nem kéne leleplezni az első másodpercben! Legalábbis ez volt a tervem, a nyikorgó hang hallatán ugyanis akutyánk, Hópihe szélsebesen (és jó hangosan ugatva) indult meg felém. De az igazat megvallva ezt már nem is bántam, mert ha őszinte akarnék lenni, fogalmam sincs, mikor örült utoljára valaki ennyire az érkezésemnek. Pár perc ugrándozás után elindultam az ajtóhoz, és bekopogtam, amit aztán néma csönd kísért… Megpróbálkoztam a dologgal még egyszer: ismét semmi.

Nincsenek itthon? – kérdeztem a kutyától, aki még vakkantott is erre egyet. – Akkor ezt nemnek veszem.

Előkerestem a lakáskulcsomat, és besétáltam a lakásba, miközben nagyon reméltem, hogy nem egy olyan hétvégét sikerült kinéznem a hazalátogatásra, amikor senki sem lesz itthon. Hiszen épp azért akartam eljönni a fővárosból, hogy ne egyedül legyek – nem sokkal jobb verzió az sem, ha ugyanez a helyzet vidéken áll fenn. Ráadásul pont az lett volna a célom, hogy én okozzak meglepetést, ehelyett viszont én lettem meglepve azzal, hogy senki sincs itthon.

De még ettől függetlenül is már az első percben magával ragadott az a tipikus nosztalgikus érzés.

Ahogy benéztem a nappaliba, szinte láttam magam előtt, amikor kiskoromban a tesóimmal ugráltunk a kanapén – persze mindezt úgy, hogy a szüleink meg ne lássák. A konyhában még mindig ott volt a falon az a nyuszis kép, amit általános iskolában festettem, és mai szemmel be kell látnom, elég béna lett. Benéztem a saját szobámba, ahol az ajtón még mindig ott volt egy-két poszter azokból az időkből, amikor épp lázadó tini akartam lenni – csak éppen nem igazán volt mi ellen lázadnom. Hányszor üldögéltem az ágy mellett, és írogattam a titkos naplómba azokról a srácokról, akikkel sosem beszéltem egy szót se, de azt hittem, oda vagyok értük! Ma már biztosan csak nevetnék azokon a sorokon, de akkoriban emlékszem, számomra az egész teljesen komoly volt.

A szobákon átsétálva úgy éreztem, mintha szépen lassan haladnék vissza az időben, az emlékek pedig csak úgy követték egymást. Gyermeki veszekedések (amikor a húgom véletlenül elszakította a kedvenc szoknyámat), csínytevések (amikor a szülinapi tortámnál mindig elfújták előttem a gyertyákat), könnyek (amikor elszökött a kedvenc kiskutyám, és nem tért haza) – minden olyan szépnek tűnt, és annyira távolinak. Hova tűntek azok az idők, amikor a felnőttkor és a velejáró problémák nem tehernek számítottak, hanem valami olyannak, amit nagyon vártunk? Mikor jött el a pillanat, hogy reggel felébredtünk, és többé már nem voltunk gyerekek? Vajon mi vette át ennek a helyét? Mert bár a korom szerint már Amerikában is felnőttnek számítok, lelkileg valahogy elég messze éreztem magam tőle.

A nyugalom szigetén

És akkor meghallottam anya hangját, amint hangosan felkiáltott: „Komolyan senki sem zárta be az ajtót, mielőtt elmentünk?” Nekem pedig átsuhant a fejemen a gondolat, hogy elbújok az öcsém szobájában, és megijesztem majd, ahogy azt ő is tette oly sok éven át, amikor még itthon laktam. De aztán inkább meggondoltam magam, és lesétáltam a lépcsőn: a család pedig annyira meglepődött, hogy szinte szóhoz sem jutottak.

Hűha, ennél mondjuk kicsit nagyobb örömre számítottam – törtem meg a pillanatnyi csendet, anyu pedig már jött is átölelni.
– Hát te? Hogy hogy hazajöttél? Ugye nincs semmi baj? – kérdezte, én pedig már akkor tudtam, hogyelőtte úgy sem tudom eltitkolni a problémáimat. De persze azért megpróbáltam.
Dehogy, csak hiányoztatok, gondoltam megleplek titeket.

Anya pedig rám nézett, azzal a tipikus „később még nyaggatni foglak ezzel” nézéssel, majd kitalálta, hogy este csaphatnánk egy medencézős, kerti sütögetős programot, hiszen olyan ritkán vagyunk együtt mindannyian. A nap további része pedig olyan jól telt, hogy szinte bűntudatom támadt, amiért állandóan Budapesten vagyok. Meggyújtottuk a fáklyákat, bekapcsoltuk a zenét, és addig fociztunk az öcsémmel, míg végül nekem is sikerült egyszer berúgnom a kapuba – amiért nagyon büszke voltam magamra, hiába állította, hogy hagyta magát. Még arra is rábeszéltek, hogy csobbanjak egyet a medencében, pedig az egyetlen fürdőruhám, ami otthon volt, évekkel ezelőtt sem volt már jó rám, most pedig tényleg nevetségesen néztem ki benne. De hát a legközelebbi rokonaid társaságában szinte semmi sem ciki, nem igaz? Még akkor se, ha az öcséd 5 percenkénttesz rád egy vicces megjegyzést – hiszen tudod, milyen az a bizonyos testvéri szeretet.

A hétvégém pedig szinte végig ezzel telt. Szombaton majdnem délig aludtam, annyira kimerült voltam, aztán végig beszélgettünk, filmet néztünk, kutyáztam vagy éppen olvasgattam a napágyon – számomra ez az egész olyan volt, mintha egy extra nyugtató vakációra utaztam volna el. Távol a problémáimtól, abban a házban, ahol felnőttem, ahol terveket szőttem, ahol kezdtem rájönni, ki is szeretnék lenni. Mire eljött a vasárnap délután, és elindultam vissza a városba, valamiféle nosztalgikus nyugalom áradt szét bennem, és már-már szomorú voltam, hogy el kell jönnöm otthonról. Tisztára, mint amikor elköltöztem, és már akkor honvágyam volt, amikor még el sem indultam! De azt hiszem, néha csak erre van szükségünk: elfeledkezni a negatív tapasztalatokról, a problémákról, és együtt tölteni egy kis időt a családunkkal. Azokkal, akik előtt semmi sem ciki, azon a helyen, ahol milliónyi emléket raktároztál el. Hiszen nyaralni szinte bármikor lehet; no de egy kirándulás a múltad legszebb részeire, a szeretteid társaságában, na arra nincs mindig lehetőséged!

VIDEO Melyik színt utálod a legjobban?

Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!