A „majd jövőre” gondolata sokszor megnyugtató. Olyan, mint egy halk ígéret önmagunk felé, ami időt ad, levegőhöz juttat, és elhiteti velünk, hogy még semmiről sem maradtunk le. Különösen az év végén kapaszkodunk bele, amikor fáradtak vagyunk, amikor túl sok minden történt, amikor úgy érezzük, most már nincs erőnk változtatni.
Ilyenkor könnyű kimondani, hogy majd a következő évben más lesz. Tudatosabbak leszünk, bátrabbak, jobban figyelünk magunkra, végre lépünk ott, ahol eddig nem mertünk. Ez a gondolat azonban sokkal gyakrabban a halogatás eszköze, mint valódi remény. Nem azért, mert ne szeretnénk változást, hanem mert félünk attól, amit a változás magával hoz. Félünk a bizonytalanságtól, a kudarctól, attól, hogy ha lépünk, akkor felelősséget kell vállalnunk a döntéseinkért.
A „majd jövőre” ilyenkor védőpajzsként működik. Amíg várunk, addig nem kell szembenéznünk sem a következményekkel, sem önmagunkkal. Olvass még a témában
Amikor a várakozás irányítja az életedet
Sokan abban hisznek, hogy a változáshoz ideális körülmények kellenek. Majd akkor kezdünk bele, ha kevesebb lesz a munka, ha rendeződik a magánélet, ha nyugodtabbak lesznek a napok.
A probléma az, hogy az élet ritkán igazodik ezekhez az elképzelésekhez.
Mindig lesz valami, ami épp elvonja a figyelmet, elveszi az energiát, vagy jó indoknak tűnik arra, hogy még várjunk egy kicsit.
A várakozás közben azonban lassan normalizálódik az elégedetlenség. Megszokjuk, hogy nem érezzük jól magunkat egy helyzetben, megszokjuk, hogy lemondunk dolgokról, és megtanuljuk elhallgattatni azt a belső hangot, ami változást sürgetne. A halogatás egyik legnagyobb veszélye éppen az, hogy nem okoz azonnali fájdalmat. Nem látványos, nem drámai, csak csendben alakítja át az életünket, miközben mi észrevétlenül egyre távolabb kerülünk attól, amit valójában szeretnénk.
Sokszor nem is az idő hiánya akadályoz meg minket, hanem az, hogy túl sokáig próbálunk megfelelni mások elvárásainak. Várunk arra, hogy mindenki más elégedett legyen, hogy ne okozzunk csalódást, hogy ne borítsuk fel a megszokott rendet. Közben a saját igényeink egyre hátrébb szorulnak, míg végül már magunknak sem tűnik fontosnak, amit korábban szerettünk volna.
