Ilyenkor nem a gyerekhez beszélünk. Hanem a saját múltunkhoz.
Ahhoz a részünkhöz, akit nem hallgattak meg. Akinek nem volt szabad hisztizni. Akit megszégyenítettek, elhanyagoltak, túlkontrolláltak vagy épp magára hagytak. A gyereknevelés fájdalmasan pontos tükröt tart elénk: megmutatja, hol vannak bennünk feldolgozatlan történetek. És ezek a történetek hatással lesznek arra, hogyan nevelünk.
Abban, ahogyan a hisztiket kezeljük. Abban, ahogyan reagálunk a barátaira, a döntéseire, arra, hogy mit szeret vagy mit nem. Abban, hogy mit kezdünk azzal, ha túl sokat beszél vagy épp hallgatag és szégyenlős. Abban, hogy mit várunk el tőle, hogyan viszonyulunk a kudarcaihoz, és mit tanítunk neki a saját érzéseiről. Mindez nem tudatosan történik, hanem automatikusan. Reflexből. Öröklött idegrendszeri válaszokból.
És itt jön a kellemetlen igazság: ezeket a démonokat vagy megszelídítjük, vagy ők fogják felnevelni a gyerekeinket.
Nincs harmadik út. Ha nem dolgozunk magunkon, akkor akaratunk ellenére is továbbörökítjük a saját sérüléseinket. Nem ugyanúgy, nem ugyanazzal a díszlettel, de ugyanazokkal a generációkon át belőlünk élő démonokkal. A gyerek pedig majd azt hiszi, hogy az a normális. Ahogy mi is hittük. Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
