Mind hozunk magunkkal valamit a gyerekkorunkból. Sebeket, hiányokat, félbehagyott mondatokat, el nem sírt könnyeket. Van, amit pontosan meg tudunk nevezni, és van, ami csak egy állandó feszültség formájában van jelen: egy reflex, egy túl erős reakció, egy megmagyarázhatatlan szorongás.
Ezekkel a sérülésekkel sokszor megtanulunk együtt élni. Felépítünk működő stratégiákat, elnavigáljuk velük a munkát, a párkapcsolatot, a hétköznapokat. Azt hisszük, nagyjából rendben vagyunk.
Aztán megszületik a gyerekünk. És akkor, ha máskor nem, a démonaink előbújnak a sötét sarkokból, halkan és észrevétlenül a nyakunkba kúsznak, és vállon harapnak. Olvass még a témában
A gyerekvállalás ugyanis nem egyszerűen egy új szerep, hanem egy érzelmi hullámvasút. Olyan helyzetekbe rak bele minket nap mint nap, amelyek szinte gombnyomásra indítanak el bennünk reakciókat. Mintha az agyunkban lenne egy előre kivájt út, amin az idegpályák gondolkodás nélkül végigszáguldanak. A gyerek nem csinál „semmi különöset” – csak nem akar felöltözni, visszaszól, sír, nemet mond –, és bennünk elindul valami aránytalanul erős indulat.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
