Véleménycikk: Schuszter Borka
Ha tíz évvel ezelőtt megkérdezték volna tőlem, mit szeretnék az élettől, valószínűleg azt válaszolom: sikeres akarok lenni. Akkoriban pontos elképzeléseim voltak arról, hogy ez mit jelent. Jó pozíció, egyre nagyobb felelősség, biztos anyagi háttér. Olyan karrier, amire mások is elismerően bólintanak. Olyan élet, amely kívülről nézve azt üzeni: rendben mennek a dolgok.
Sokáig azt hittem, hogy ez az út egyenes. Dolgozni kell, fejlődni kell, teljesíteni kell, és majd egyszer megérkezem arra a pontra, ahol elégedett leszek. Az évek viszont nem ezt, hanem egy egészen más fajta tapasztalást hoztak.
Mert miközben egyre több dolgot pipáltam ki a képzeletbeli listáról, az elégedettség érzése valahogy mindig egy lépéssel előttem maradt. Olvass még a témában
37 éves koromra viszont végül sikerült megtanulnom, hogy a siker és az elégedettség nem ugyanaz
A siker fogalmát nagyrészt kívülről kapjuk. Már gyerekkorunkban elkezdjük összeszedni azokat az üzeneteket, amelyek meghatározzák, mit tart a társadalom értékesnek: milyen munkánk van, mennyit keresünk, mekkora felelősséget viselünk, milyen házban élünk, milyen iskolába jár a gyerekünk, hány ember tart minket fontosnak vagy tehetségesnek.
A siker mérőszámai szinte mindig összehasonlíthatók. Mindig van valaki, akinek magasabb a pozíciója, jobban keres, szebb helyen él. Éppen ezért a siker furcsa dolog. Könnyű elérni egy célt, de nehéz megérkezni hozzá. Mire odaérünk, gyakran már újabb mérföldkövek jelennek meg előttünk.
Egy idő után én is azon kaptam magam, hogy folyamatosan a következő lépcsőfokot figyelem. Mi jön még? Miben kellene fejlődnöm? Mit kellene még elérnem? És közben egyre ritkábban tettem fel magamnak egy sokkal fontosabb kérdést.
Boldog vagyok attól az élettől, amit építek?
Nem attól, ahogyan kinéz kívülről. Hanem attól, ahogyan belülről érződik. Azt hiszem, valahol a harmincas éveim második felében kezdtem igazán megérteni, hogy az elégedettség teljesen más helyről fakad. Nem abból, hogy mit gondolnak rólam mások. Hanem abból, hogy mennyire vagyok önazonos.
Hogy olyan munkát végzek-e, amit valóban szeretek. Nyilván nem minden nap, nem minden percben, de összességében. Vajon jó érzéssel indítom a hetet, vagy összeugrik a gyomrom a hétfő reggel gondolatától?
Rájöttem, hogy nekem legalább ennyire fontos az is, hogy olyan emberekkel dolgozom-e együtt, akiket tisztelek. Akik nem folyamatos versenyhelyzetként élik meg az együttműködést. Hogy olyan kapcsolatokat ápolok-e, amelyek töltenek, nem pedig lemerítenek. Hogy marad-e időm azokra a dolgokra, amelyek fontosak nekem.
Ezeket a szempontokat sokkal nehezebb megmutatni egy önéletrajzban vagy egy LinkedIn-profilon. Talán ezért is beszélünk róluk kevesebbet. Pedig ma már sokkal meghatározóbbnak érzem őket, mint bármilyen külső státuszszimbólumot.
37 évesen már nem különösebben érdekel, hogy mások mennyire tartják sikeresnek az életemet. Sokkal jobban érdekel, hogy én hogyan érzem magam benne. Mindig lehet többet keresni, nagyobb felelősséget vállalni, még egy projektet vinni.
Az elégedettség viszont nem a következő állomáson vár. Az itt van azokban a pillanatokban, amikor azt érzem: az életem összhangban van azzal, aki valójában vagyok. És nekem ez ma már fontosabb, mint bármilyen külső eredmény.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
