Gyerekként mindenki felnőtt szeretne lenni, de felnőttként mennyire igaz, hogy visszavágyunk a gyerekkorunkba?
Egyre többször hallom ismerősöktől, hogy „mennyire jó lenne újból gyereknek lenni” és „milyen gondtalan volt akkor az élet”.
Én egyáltalán nem vágyom vissza, pedig nem mondhatnám, hogy ne jutott volna ki a gondtalan időszakokból. Éppen hétvégén beszélgettünk a barátnőmmel erről és mondtam neki, hogy úgy érzem, a gyerekkori terveimet szerencsésen meg tudtam valósítani, de ehhez nagyon húzós évek kellettek. Szóval, én nem szívesen mennék vissza az időben, legfeljebb akkor, ha biztos visszajelzésem lenne arra vonatkozóan, hogy megint sikerülni fog. Ő persze rákontrázott, hogy a mostani eszével és tudásával utazna vissza, de ez nyilván még annyira sem lehetséges – bár nagyon szerencsés helyzet lenne, az biztos.
A legtöbb ember számára nem könnyű, vagy legalábbis nem gondtalan a felnőtt élet. Sőt, sokaknak kifejezetten nehéz. Olyan világban élünk, amiben egyik napról a másikra gyakorlatilag bármi megtörténhet, és ezzel a tudattal tervezni, előre gondolkodni szörnyű. Szerintem manapság ez az egyik legnehezebb a felnőtt életben.
Kiknek a legnehezebbek a „legszebb felnőtt évek”?
Annie Wrigh pszichoterapeuta szerint azoknak a legnehezebb a 30-as és 40-es években, akik korábban kapcsolati traumákat éltek meg. A kapcsolati trauma jellemzően gyermekkorban indul és a gyermek, valamint a gondozó közötti összetett kapcsolati kontextusban alakul ki. A későbbiekben ez a trauma számos összetett és elhúzódó hatással befolyásolja negatívan a felnövő gyermek életét. Folyton nehézségekkel szembesül a hétköznapok során, és ezek tornyosulnak a 30-as, 40-es években. Pontosan azért, mert ekkora sokan elérik céljaikat: karriert építenek, családot alapítanak, tartalékot halmoznak fel, vagy „csak” úgy élnek, ahogy szeretnének.
Ehhez képest azok, akik kapcsolati traumán átestek, olyan gondolatmeneteket folytatnak, és úgy alakítják az életüket (tudat alatt), hogy azzal a saját boldogtalanságukat borítékolják.
Pl. olyan gondolatok cikáznak a fejükben, hogy ők nem szerethetőek, mindig csalódniuk kell a párkapcsolatukban, sosem lesz családjuk, vagy éppen senkiben sem bízhatnak. A traumán átesettek nehezen kezelik érzéseiket, lehetnek dühkitöréseik, de magukba is zárkózhatnak. Azt is gondolhatják, gyakorlatilag semmilyen pozitív érzés nincs bennük. Ezek után már nem meglepő, hogy a kötődési stílusuk sem lehet kiforrt, egészséges: ők elkerülőek és szorongóak.
Távolról sem önsajnálatról van szó, ráadásul ezek a gondolatok, érzelmek fizikálisan is veszélyesekké válhatnak. Kialakulhatnak táplálkozási zavarok, jellemző lehet a kockázatos, szexuális tevékenység, a szenvedélybetegségek, vagy a különféle megszállottságok (pl. extrém sportok iránti függés, vagy munkába való temetkezés). A szakértők szerint ez a felsorolás még csak nem is teljes, a kapcsolati traumák nagyon összetettek.
Az első igazi döbbenet
A legtöbben éppen a 30-as, 40-es éveikben jönnek rá, mivel küszködnek, ráeszmélnek, találkoznak a trauma tényével, ám ezzel együtt megérkezik számukra a nyomás is: „már túl késő”. A 20-as években nem érezni annyira sem a nyomást, sem a traumát. Ilyenkor mindenhonnan azt halljuk, hogy „hibázni kell”, mielőtt megtaláljuk az igazit, és muszáj „tapasztalatot gyűjteni” az élet minden területén. A többségben fel sem merül, hogy gyerekkori traumákkal kellene foglalkoznia.
Ráadásul a 20-as évek első felében mindenképpen, de sokan még a 30-as éveik közepéig is nagyon összetett életet folytatnak. Adott esetben több helyen dolgoznak, több kapcsolatuk van, pörgősek a mindennapjaik, így viszont akaratlanul, de elfedik a traumájukat. Nem mindenkit, de vannak, akiket támogatnak a szülők, így a felnőtt-élet működéséhez szükséges rutinok hiánya sem ütközik ki.
Sokan nem jönnek rá, mennyire kiszolgáltatottak, míg arcul nem csapja őket valamilyen váratlan helyzet, pl. a szülők halála, gondozásra szorulása, egy nem várt terhesség, vagy egy semmiből érkező szakítás.
A korai életszakaszokban szinte hiányoznak azok a tényezők, amelyek jelentős felelősséggel járnának, így a pszichológiai próbák gyakran későbbre maradnak. Vannak, akik a 30-as, mások inkább a 40-es éveikben találkoznak velük.
Minél fiatalabbak vagyunk, jellemzően annál kisebbet tudunk kockáztatni, és ahogy haladunk előre az időben, úgy csúcsosodik ki egyre jobban a felelősségünk. Ugyan mindenkinek más és más az életvonala, de úgy fest, inkább a 30-as évek második fele, valamint a 40-es és 50-es évek azok, amelyekben nehézzé tud válni az élet, főleg akkor, ha különféle traumákat is cipelünk magunkkal.