Nem akarom telezsúfolni a naptárát
Volt egy kérésem szeptemberben: erre a tanévre is válasszon magának egy sportágat. Nem érdekelt, mi az, csak mozogjon, találja meg, miben érzi jól magát. Közben viszont nem szerettem volna, hogy minden délutánunk rohanás legyen egyik különóráról a másikra, és nem vágytam arra sem, hogy a hétvégéink a versenycsarnokokban teljenek.
Néha egy pillanatra elfog a bizonytalanság, amikor azt hallom, ki hány szakkörre jár, ki milyen tehetséggondozó programban vesz részt. Ismeretségi körben is bőven akadnak szülők, akik minden egyes napra beterveztek különféle szakköröket. Kézilabda, úszás, szolfézs, hegedű… Van, amit azért, mert „muszáj” vagy, mert „apuka is oda járt” vagy, mert „legalább egy-két hangszeren játsszon az a gyerek”. Nem kérdőjelezem meg, hogy a szakkörök hasznosak, de szó szerint látom a lányomon, hogy jót tesz neki a semmittevés, az unatkozás vagy pusztán az, hogy hétköznap is tudunk programot szervezni közösen.
Lassan ott tartunk, hogy egyedül mehet edzésre, barátokhoz, programokra, karnyújtásnyira van, hogy a naptára egyre inkább az ő felelőssége legyen. Én pedig (ezzel párhuzamosan) egyre kevésbé akarom helyette megszervezni az életét, mert hiszek abban, hogy az önállóság nem tizennyolc évesen kezdődik, hanem apró döntésekkel indul – már jóval korábban. Olvass még a témában
Beírtam a naptáramba, hogy „spontaneitás” – Így egyensúlyozok a kreatív énem megőrzése és a teendőim között
„Nem teszel jót ezzel” – ne hazudd a gyereknek, hogy boldog a házasságod
„Örülök, hogy megkért, de utálom a gyűrűmet” – Titkok, amiket évek alatt sem osztottunk meg a párunkkal
Sosem mondtam el a szüleimnek, hogy évekig titokban terápiába jártam miattuk
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
