Néha úgy érzem, mintha manapság a „jó szülő” definíciójához hozzátartozna a folyamatos koordinálás vagy éppen a naptár percre pontos menedzselése. Vajon én maradtam le? Vagy normális, hogy nem akarok minden fronton jelen lenni?
Egyáltalán miért számít régi vágásúnak az, ha egy szülő nem akar mindent kézben tartani? Gondolkodtam már ezen többször is, és arra jutottam, hogy sokan a saját gyerekkoruk hiányait igyekeznek most pótolni. A mi szüleink nagy része a boomer generációhoz tartozott: más tempóban éltek, más értékrenddel, sokszor kevesebb érzelmi jelenléttel. Nem azért, mert nem szerettek minket, hanem mert abban a közegben ez a hozzáállás számított természetesnek. Önállóan jártunk haza, magunk között rendeztük a konfliktusainkat és a különóráink sem töltötték ki az egész hetünket. Ha mégis, akkor nekünk kellett megoldani az odajutást és persze az utána következő tanulást is.
Manapság sok szülő ennek éppen az ellenkezőjét szeretné adni. Több figyelmet, több jelenlétet, több támogatást biztosítanak, miközben észre sem veszik, hogy elcsúsznak a határaik. Olvass még a témában
Megvalósította a gyerekkori álmát: gyönyörű, tartós egyedi táskákat és egyéb kiegészítőket alkot a magyar tervező – interjú a Poda tulajdonosával
Már most kezdd átalakítani az életedet, hogy az AI ne „lophassa” el a munkádat
3 híres Skorpió, akivel biztosan osztozol néhány tulajdonságon
Miért nem ciki 35 fölött is egyedül élni – és élvezni?
Én például nem írok házi feladatot
Segítek a lányomnak tanulni, ott ülök mellette, ha elakad, elmagyarázom újra, amit nem ért. De soha nem csinálom meg helyette a feladatot, még akkor sem, amikor látom rajta a frusztrációt, és tudom, hogy fél perc alatt letudhatnánk az egészet. Persze gyakran ott a kísértés, mert gyorsabb lenne, kevesebb konfliktussal járna – csakhogy nem ez a cél.
Gyerekkoromból nincs emlékem arról, hogy a szüleim megírták volna helyettem a leckét. Ha nem készültünk el, annak következménye volt. Másolnunk kellett egymásról, összedolgoztunk, vagy éppen bevállaltuk az egyest.
Biztos régen is voltak „ilyen szülők”, de az elmúlt években többször láttam példát arra, hogy a felnőttek újra és újra átlépik a határt. Lediktálják a fogalmazást, önkényesen újragondolják a lefixált projekteket, vagy jóval a házi feladaton túl is intézik a gyerekeik ügyeit. Én próbálok megállni ott, ahol még támogatást jelentenek, de nem tisztelgek a megmentő szerepében. Ha emiatt valaki szerint régimódi vagyok, vállalom: abban hiszek, hogy hosszú távon az segíti a lányomat, ha megtapasztalja a kisebb kudarcokat, és rájön, hogy képes javítani rajtuk.
Nem akarom telezsúfolni a naptárát
Volt egy kérésem szeptemberben: erre a tanévre is válasszon magának egy sportágat. Nem érdekelt, mi az, csak mozogjon, találja meg, miben érzi jól magát. Közben viszont nem szerettem volna, hogy minden délutánunk rohanás legyen egyik különóráról a másikra, és nem vágytam arra sem, hogy a hétvégéink a versenycsarnokokban teljenek.
Néha egy pillanatra elfog a bizonytalanság, amikor azt hallom, ki hány szakkörre jár, ki milyen tehetséggondozó programban vesz részt. Ismeretségi körben is bőven akadnak szülők, akik minden egyes napra beterveztek különféle szakköröket. Kézilabda, úszás, szolfézs, hegedű… Van, amit azért, mert „muszáj” vagy, mert „apuka is oda járt” vagy, mert „legalább egy-két hangszeren játsszon az a gyerek”. Nem kérdőjelezem meg, hogy a szakkörök hasznosak, de szó szerint látom a lányomon, hogy jót tesz neki a semmittevés, az unatkozás vagy pusztán az, hogy hétköznap is tudunk programot szervezni közösen.
Lassan ott tartunk, hogy egyedül mehet edzésre, barátokhoz, programokra, karnyújtásnyira van, hogy a naptára egyre inkább az ő felelőssége legyen. Én pedig (ezzel párhuzamosan) egyre kevésbé akarom helyette megszervezni az életét, mert hiszek abban, hogy az önállóság nem tizennyolc évesen kezdődik, hanem apró döntésekkel indul – már jóval korábban.
Nem akarok minden kontrollálni
Nem vagyok az ellen, hogy beszéljünk a pedagógusokkal tanév közben főleg, ha annak komoly oka van. Például, amikor egy műtét miatt hetekig nem tudtam mást csinálni, csak feküdni, ezáltal jóformán kikerültem a mindennapok körforgásából, akkor azt fontosnak tartottam jelezni. Tudja legalább az osztályfőnök, hogy ha a lányom viselkedése megváltozik, ha romlanak a jegyei, akkor annak ezúttal otthon lesz az oka.
De nem írok rá a tanárra minden kisebb konfliktus vagy rossz jegy miatt. Nem kérdezem meg, hogy evett-e rendesen, kivel ül egy padban, nem ecsetelem, mit adott elő itthon. Egyrészt bízom benne, hogy a pedagógus végzi a munkáját, másrészt szeretném, ha a lányom maga tanulná meg rendezni a helyzeteit.
Látom, tapasztalom, mennyire természetes lett ma az azonnali üzenetküldés: a szülők úgy használják a pedagógusokkal és más szülőkkel a Messengert, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy a gyerekünk minden rezdülését menedzseljük.
Én próbálok jobban hátrébb lépni, de nem közönyből, nem azért, mert én is „kulcsos gyerekként” nőttem fel, hanem bizalomból. Abban hiszek, hogy a lányom nem attól lesz biztonságban, hogy minden pillanatban monitorozom, ellenőrzöm, hanem attól, hogy tudja: ha valóban baj van, ott leszek.
Nem vállalok már semmi extrát az iskolában
Nem önként jelentkeztem SZMK-ra, de ha már elvállaltam a feladatot, igyekszem tisztességgel csinálni. Ugyanakkor tudatosan figyelek arra, hogy ne vállaljam túl magam. Nem szeretnék pluszpontokat gyűjteni a pedagógusoknál és nem akarok példaképpé válni a túlhajszoltságban.
Van életem az iskolán kívül is, vannak más ügyek, amik fontosak nekem, és szükségem van arra az egyensúlyra, ami megóv attól, hogy kiégjek. Néha nemet mondok egy szervezésre vagy egy plusz feladatra, és ezért már a legkevésbé sincs bűntudatom.
Hiszek abban, hogy nem leszek jó példa azért, mert minden süteményt én sütök az osztálybulira vagy, mert minden program mögött ott áll a nevem.
A lányomnak akkor lehetek erős mintája, ha látja, hogy lehet határokat húzni, lehet mérlegelni, és lehet úgy segíteni, hogy közben magadra is figyelsz.
Részben persze bennem is ott dolgozik a késztetés, hogy eltávolodjak attól, amit a boomer szüleimtől kaptam. Ők más világban nőttek fel, mi pedig sokszor ösztönösen, tudat alatt éppen az ellenkező irányba mozdulunk. Mégsem tudom azt mondani, hogy semmit sem szeretnék átemelni a mintáikból. Az önállóság hangsúlyát, a következmények vállalását, a „majd megoldod” bizalmát – függetlenül attól, mi volt az ő motivációjuk.
Lehet, hogy az én szülőségem kevésbé látványos, de ez számomra egyensúlykeresés és hit abban, hogy a gyerekem képes fejlődni akkor is (sőt, talán épp akkor), ha nem járok mindig egy lépéssel előtte – vagy mögötte.
