Gondolkoztál már azon, mennyi idő, energia és mennyi lelkesedés megy el valamire, ami újra és újra ugyanúgy elakad? Én igen, főleg az SZMK-gyűléseken.
Jogosan merül fel benned a kérdés, hogy ha valamit ennyire feleslegesnek érzek, akkor miért vagyok mégis tag? Hiszen nem muszáj ingyen pluszfeladatokat vállalnom, nem kötelező este beesnem egy tanterembe egy hosszú nap után, jegyzetelni, szervezni, újra és újra ugyanazokat a köröket lefutni. Papíron ez mind önkéntes, de a válasz kicsit összetettebb.
Amikor a lányom elsős lett, az osztályfőnök személyesen hívott fel. Azt mondta, szeretné, ha én képviselném az osztályt a szülői munkaközösségben, mert még keveseket ismer, és szüksége lenne egy olyan szülőre, akire számíthat. Pedagógus gyerekként szinte borítékolható volt a felkérés, szóval hiába is csúsztam szülői értekezleten a pad alá, mint amikor nem akartam felelni történelem órán. Ráadásul, amikor a gyereked épp csak belép az iskolarendszerbe, akkor extrán nehéz nemet mondani annak, aki 4 évig tanítani fogja. Olvass még a témában
De végül nem csak ezek miatt vállaltam: mindig is hittem a közösségi felelősségvállalásban, abban, hogy szülőként nem csak szemlélői vagyunk annak a közegnek, ahol a gyerekeink a napjaik nagy részét töltik. Úgy gondoltam, lehet értelmesen, előremutatóan dolgozni, valódi megoldásokat keresni, amik nemcsak jól hangzanak, hanem tényleg segítenek a családoknak és a gyerekeknek.
Ötletekből nem is volt hiány
Pályázati lehetőségek, parkolási káosz, reggeli és délutáni forgalom, balesetveszélyes helyzetek, zöldfelületek állapota, kisebb fejlesztések, értelmes programok, amik nem csak kipipált eseményekként szerepelhetnének, hanem adhatnának is valódi értéket… Józan ésszel átgondolt javaslatok, amiknél azt érzed, „na, ezek tényleg jobbá tehetnék a mindennapokat”.
Aztán újra és újra jöttek a falak. Engedély kell hozzá, nem a mi hatáskörünk, már kérdeztük, de nem hagyták jóvá, ő már jövőre nyugdíjba megy, nem fog foglalkozni vele, bonyolult a szabályozás, a fenntartótól függ és így tovább. Egy egyszerű változtatás elindítása (!) is gyakran olyan hosszú ideig tartó egyeztetéssel jár és annyi kapcsolat szükséges hozzá, hogy láttam:
Idővel mindenki csak fásultan felnyög, ha egy újabb ötlet érkezik.
Mire pedig végre eljutnánk a megvalósításig, általában kiderül, hogy nincs rá pénz, nincs rá ember vagy egyszerűen nincs rá mozgástér. Jobb, ha minden marad a régiben.
Bár az iskola nem kicsi, folyamatosan azt látjuk, hogy a rendelkezésre álló források (amiket az SZMK jelentősrészt maga teremt elő, pl. gyűjtések, rendezvények által) elsősorban nem fejlődésre, nem előremutató programokra megy el, hanem alapvető hiányosságok pótlására. Felújításra, karbantartásra, olyan dolgokra, amiknek nem a szülők kreatív forrásszervezésén kellene múlniuk.
Megértettem, hogy nem feltétlenül a szülőkkel van a baj
Persze tapasztaltam már rövidke SZMK-s pályafutásom során, hogy időnként más szülő helyett kell felelősséget vállalnom vagy adott esetben fizetnem, hogy ne boruljon a rendszer, de azért mégsem ez az általános. Nem az emberekkel, nem a szándékkal van a baj és nem is azzal, hogy nincsenek ötletek. Megvan az elhatározás, de hiányzik a struktúra és nem ritkán olyanok vétózzák a változtatásokat, akik jellemzően rá sem látnak a problémára. Ahogy magasabb szinten, úgy itt is azokkal a keretekkel van gond, amelyek miatt a legjobb kezdeményezés is lassan halad, vagy el sem indul.
Mégis nehéz kimondani, hogy teljesen felesleges
Hiszen azért vannak apró előrelépések. Egy jól megszervezett esemény, amiből több százezer forint haszna lesz az iskolának, egy megnyert pályázat, aminek köszönhetően végre megvalósulhat a megszavazott fejlesztés. A sikerek gyakran nem látványosak és nem is feltétlenül látszanak a szülők számára, de gyerekek százainak hétköznapjait befolyásolják.
Mégis, azokon az esős, sötét őszi és téli estéken néha jobb lenne inkább kifizetni egy részvételi díjat, csak ne kelljen újra végighallgatni ugyanazokat a köröket és újra nekifutni azoknak a falaknak, amikről előre tudjuk, hogy jó ideig úgysem mozdulnak. A legnehezebb ugyanis a tehetetlenség érzése és az, hogy hiába látjuk, hogy a változtatás a gyerekek javát szolgálná, ha nincs jóváhagyás, akkor az előremutató ötletek kevésnek bizonyulnak.
