Kíváncsi rá, folytatta a bejegyzés írója, mikor hoznak a politikusok olyan döntéseket, amikkel a hagyományos modellt segítik elő, miszerint apa dolgozik, anya otthon neveli a gyereket. Szerinte ugyanis így mindkét fél újra egymásra lenne utalva, és helyre állna a családok egyensúlya, ergó több gyereket is szülnének a nők.
Éreztem, ahogyan feláll a szőr a tarkómon. Ez a modell azonban az „egymásra utaltságot” csak egyféle irányban állítaná vissza. Anyagi függőségbe hozná a nőket, akik nem azért szülnének több gyereket, mert többet akarnának, hanem mert nem lenne többé a kezükben a döntés erről.
Mindez persze lehet, hogy valóban népességnövekedéshez vezetne, de kérdés, hogy milyen áron, és persze, hogy kinek szolgálja az érdekét, ha kényszerből születik több gyerek.
Ezzel együtt egyébként, ha a népességfogyás valóban problémává válik, azt gondolom, lehet politikai lépéseket tenni a gyerekvállalás ösztönzésére, de nem az erőltetésére. Olvass még a témában
Mennyei görög finomságokat hozott Magyarországra a görög-magyar vállalkozó
Ez történt, amikor nem ihattam kávét: találtam más hatásos élénkítő módszereket
Előző életekre emlékező gyerekek – Mégis van bizonyíték a reinkarnációra?
Ha ez igaz rád, hiperszenzitív vagy és túl érzékenyen reagálsz a világra
Ha valóban azt szeretnénk, hogy a nők biztonságban és örömmel vállaljanak több gyereket, akkor szerintem három alapvető dolgon kellene változtatni: a munkamegosztáson, az egészségügyi rendszeren és a társadalmi elismerésen.
Egyenlőbb munkamegosztás otthon és a munkahelyen
Az egyik legnagyobb visszatartó erő a nők számára a gyermekvállalással kapcsolatban az a tapasztalat, hogy a gyerek nemcsak örömöt, de aránytalanul sok terhet is hoz – elsősorban az anyák számára. A mai napig gyakori, hogy a nők nemcsak a háztartás és a gyereknevelés fő felelősei, de közben teljes munkaidőben is dolgoznak. A férfiak pedig – még a jó szándékúak is – sokszor „besegítenek”, mintha nem közös feladatról lenne szó.
Valódi változást az hozna, ha a társadalmi normák is támogatnák azt, hogy az apák ugyanolyan természetességgel maradnak otthon a beteg gyerekkel, mint az anyák, vagy hogy ők is vállalnak hosszabb gyedet.
Ehhez nemcsak a munkahelyi kultúrán kell változtatni. Az oktatásban, médiában és jogi környezetben is tudatosítani kell: a gyerekvállalás közös felelősség. Ha egy nő látja, hogy nem lesz egyedül a mindennapi logisztikában, nem kell harcolnia minden apai jelenlétért, nagyobb eséllyel dönt majd több gyerek vállalása mellett is.
Egy megbízható, emberközpontú egészségügy
Egy másik alapvető félelem, ami visszatartja a nőket a gyermekvállalástól, az az egészségügyi ellátórendszer állapota. Egy gyereket szülni – és felnevelni – akkor is embert próbáló feladat, ha minden a lehető legjobban megy. De amikor egy sima gyermekorvosi vizit is napokig tartó telefonálgatást, kiszámíthatatlanságot és bizonytalanságot jelent, az nem csupán kényelmetlenség – az a szülői lét biztonságérzetét ássa alá.
És akkor nem beszéltünk arról, hogy ha kórházba kerül a gyerek, sokszor nincs biztosítva sem a méltó ellátás, sem az emberi bánásmód. Az anyák sok helyen egy széken ülve töltik az éjszakákat, a családok sokszor maguknak viszik be a szükséges eszközöket, és gyakori az információhiány.
Ha egy nő tudná, hogy ha bármi történik a gyerekével, akkor nem egy arctalan és több sebből vérző ellátórendszerrel kell megküzdenie, inkább egy átlátható, támogató szövetség áll mögötte, sokkal könnyebben hozná meg a döntést: igen, bevállalok még egyet.
Az anyák kompetenciájának társadalmi elismerése
Talán a legkevésbé kézzel fogható, mégis az egyik legfontosabb tényező: az anyák megbecsültsége. A mai társadalomban az anyaság gyakran egyszerre túlidealizált és lekicsinyelt szerep. Elvárjuk, hogy az anya legyen mindenhez értő, önfeláldozó, mindig elérhető és tökéletes – de közben folyamatosan kritizáljuk, hogy mit hogyan csinál. Ha dolgozik, miért nem a gyerekével van. Ha otthon van, miért nem dolgozik. Ha altat, miért nem hagyja sírni. Ha sírni hagyja, miért nincs szíve.
Valós társadalmi változást az hozna, ha elismernénk: az anyák kompetensek.
Ők ismerik legjobban a gyereküket, és képesek jó döntéseket hozni – ha hagyjuk. Nem az lenne a dolgunk, hogy minden lépésüket megkérdőjelezzük, hanem hogy támogassuk őket, és vállaljuk: ha már rájuk bízzuk a jövő nemzedékét, akkor adjuk is át nekik a kormányt. Ne szóljunk bele minden döntésükbe, miközben elvárjuk, hogy a felelősséget majd ők vállalják az okoskodók helyett.
