Egy terápiás csoportfoglalkozáson ért a felismerés: az egyik barátnőmhöz nem egyszerű barátság fűzött, hanem egy tudat alatt működő traumakötés.
Ez elsőre talán furcsán hangzik, hiszen a legtöbben a traumakötést párkapcsolatokhoz kötik, bántalmazó szerelmi történetekhez vagy olyan drámákhoz, amelyekben egyszerre van jelen a szenvedély és a fájdalom. De a valóság ennél sokkal árnyaltabb. Én például a barátnőmmel való kapcsolódásban találtam meg azt a mintát, amit nagyon régen, gyerekkoromban ismertem meg. Ez volt a megfelelési kényszer és az, hogy a saját igényeimet mindig szépen becsomagolva, óvatosan lehetett csak átadni, mintha már előre számolnom kellett volna azzal, hogy rosszul jövök ki a helyzetből.
Amikor felnőtté válsz, a dinamika is megváltozik
Jó ideig (több mint 20 évig) észrevétlenül működött ez a kapcsolat és vele együtt a dinamika is a háttérben. A régi beidegződések vitték előre: meghúztam magam, igazat adtam neki, kerültem a konfrontációt, mindig nagyon figyeltem rá, mit és hogyan mondok, nehogy megbántsam. Olvass még a témában
De egyszer csak elkezdtem foglalkozni magammal, jobban belemenni az önismeretbe, amit ő csak ideig-óráig támogatott – nyilván, hiszen tudat alatt érezte, hogy ezzel változnak a dolgok közöttünk is. Aztán ahogy teltek az évek, egyre gyakrabban előfordult, hogy már nem féltem kimondani, amit gondolok, már nem ijedtem meg attól, ha más volt a véleményem valamiben.
A varázs pedig ezen a ponton tört meg: az, ami addig működött, hirtelen támadásként csapódott le a másik félben. Meghúztam a határaimat, aminek hatására kitört a hidegháború, jött a bűntudatkeltés és a sértődés, én meg mintha visszazuhantam volna a gyerekkori helyzeteimbe. Nem mondom, hogy simán átvészeltem ezt az időszakot, de most már nem az a kislány voltam, aki régen, úgyhogy végül én mondtam ki: ennek a barátságnak vége van.
