Traumakötés nem csak a szerelemben létezik
Sokáig azt hittem, hogy a traumakötés csak a toxikus párkapcsolatokra érvényes. A hollywoodi filmek is így ábrázolják: hatalmas érzelmi hullámvasút, mély sebek, majd szenvedélyes békülés, ami után kezdődik az egész elölről. Ma már tudom, hogy ugyanez a minta ott lapulhat a barátságainkban is.
A lényeg ugyanis nem az, hogy ki a másik (partner, barát vagy akár munkatárs), hanem az, hogy egyszerre legyen a vigasz és a fájdalom forrása. Ez a kettősség olyan erősen összeragasztja a feleket, hogy nagyon nehéz a rutinból, a megszokásból kiszabadulni vagy egyáltalán csak rálátni, mi történik bennünk.
Ráadásul egy ilyen kapcsolat nem állandóan rossz sőt, gyakran a legszebb pillanatok adják a legerősebb kötést: közös nevetések, titkok, szövetségérzet és a tudat, hogy ugyanazokon megyünk keresztül. Ezekhez kapaszkodunk akkor is, amikor a másik viselkedése bántó. A jó pillanatok olyan nosztalgikusak, hogy szinte elfeledtetik velünk a rosszakat. Olvass még a témában
Úgy tűnhet, mintha a kapcsolat különleges, pótolhatatlan lenne, csakhogy közben tojáshéjon járunk, nehogy rosszat mondjunk vagy ne a „megfelelő” reakciót adjuk, mert akkor jön az eltávolodás, a bántás, vagy egyszerűen az, hogy értéktelennek érezzük magunkat.
Nem segíti a felismerést vagy az elfogadást az, hogy egy ilyen dinamikában rendszerint nem a másikat okoljuk, hanem magunkat. Azt hisszük, ha másképp fogalmaztunk volna, ha kevésbé vagyunk durvák, érzékenyek, ha nem kérünk túl sokat… akkor minden rendben lenne. Így azonban folyamatosan önmagunk ellen dolgozunk. A saját igényeinket háttérbe toljuk, nehogy „elrontsunk valamit”, és ezzel végső soron még mélyebben ragadunk bele a kötelékbe.
