Ezek a kis események nem csak emlékeket teremtenek, hanem egyfajta szövetséget is erősítenek közöttünk: „most még dolgoznom kell, de ha ügyesek vagyunk, estére tényleg csak a mi időnk jön”.
A munkát nem tudom teljesen kiiktatni a nyári szünetből, de azt igen, hogy eluralkodjon rajta. Ez folyamatos újratervezést igényel: néha korábban kelek, máskor este fejezem be azt, amit napközben félbehagytam. A hatékonyság új értelmet nyer: nem csak az számít, hány karaktert írok meg, hanem az is, hogy mennyi időt sikerül felszabadítanom a napból, amit a lányommal lehetek.
Persze, nem lesz minden nap csupa móka és kacagás. Nem fogok minden percben kreatív anya lenni, és nem tudok mindig teljes figyelemmel jelen lenni. De ahogy együtt csúsztatjuk a határokat – az enyémet a munkában, az övét a türelemben –, úgy építünk közös ritmust. Együtt élünk, együtt dolgozunk, együtt nyaralunk – és azt remélem, hogy ezekből a nagy becsben tartott közös órákból olyan emlékek születnek, amelyek egy egész életre összekötnek bennünket. Olvass még a témában
