Különös belegondolni, hogy egy szakítás után milyen fokozatosan távolodunk el attól a személytől, aki korábban mindenkinél közelebb állt hozzánk. Hiszen egy időben mindent tudtunk róla; kezdve attól, hogyan telik egy átlagos napja, egészen addig, hogy hány órakor csörög reggel az ébresztőórája.
Mire eljött az este, már túl voltunk jó néhány üzenetváltáson. Ami viszont nagyon meglepett, hogy milyen klasszul elbeszélgettünk egymással; mindketten meséltünk a melóról, kitárgyaltuk, mi történt a kedvenc sorozatainkban, és még viccelődtünk is. Komolyan felmerült bennem a kérdés, vajon miért ne lehetnék baráti viszonyban az exemmel? Annyi történetet hallottam már olyan emberekről, akik jóban maradtak (oké, a környezetemben ez ritkább, mint a fehér holló), miért ne gyarapíthatnánk mi is ezt a nem túl széles tábort? Az érvelésemből a telefonom csörgése zökkentett ki: Kitti volt az.
Épp buszon ülök, és nagyon unatkozom, ráadásul mindjárt lemerül a telóm. Remélem nem zavartalak meg semmiben.
mondta köszönés nélkül.
Nem akartam elárulni neki, hogy épp a Facebook előtt ülök, és Ádámmal beszélgetek. Totál kiakadt volna, hogy szóba állok vele, azon meg pláne, hogy még a barátság is megfordult a fejemben. Ugyanakkor a szívem mélyén sejtettem, hogy igaza lenne; elvégre, ha valamit még a legjobb barátnőm elől is eltitkolok, akkor azt valószínűleg azért teszem, mert tudom, hogy nem jó ötlet. Már épp készültem bevallani neki a dolgot, amikor megszakadt a vonal – ha tippelnem kéne, lemerült a telefonja. De én ezt afféle jelnek is vettem arra, hogy egyelőre jobb hallgatni erről az egészről.
Ahogy visszaültem a laptopom elé, nyilvánvalóvá vált számomra, miért is írt rám Ádám a semmiből. Nem lesz esküvője.Már nincs menyasszonya, de még barátnője se; Enikő rájött, hogy elsiették a dolgokat, és nem is illenek igazán össze, így szakított vele. A beszélgetésünk ezt követően végig arról szólt, hogy az exem panaszkodik a rossz kedve miatt, én pedig próbáltam valamennyire vigasztalni, elvonatkoztatva a ténytől, hogy anno emiatt a lány miatt szakítottunk. Két dolog jutott eszembe: az egyik, hogy komolyan engem kellett kiválasztania a „lelki szemetesláda” szerepére? A másik, hogy ilyen a karma – azt kapod, amit adsz.