Néha úgy érzem magam otthon, mint egy bukott animátor, mert a vendégem (a saját gyerekem) sértésnek veszi, ha nem tálalok ki számára valami világmegváltó szórakozást. Lehetőleg olyat, amit még sosem csináltunk.
Ülünk tanácstalanul a nappaliban, mellettünk a játékokkal megpakolt gyerekszoba, és mégis rendre felhangzik a balsejtelmes mondat:
„Anya, mindjárt meghalok, annyira unatkozom!”
Próbáltam már mindent. Rámutattam a játékokkal tömött polcra, a vágyott LEGO-kra, amikért a fizetésünk egy jelentős részét otthagytuk karácsony előtt a boltban. Aztán a kifestőire, azokra a kártya- és társasjátékokra, amikkel pár éve még fantasztikusan jókat játszottunk, de semmi. Közben pontosan tudom, hogy ha megenyhülnék és engedném, hogy bepattanjon a tablet vagy a tévé elé, akkor órákig nem hallanám, hogy milyen siralmas az élet. Olvass még a témában
Mi volt az, amit egy idegen mondott és nem viccnek szánta, de te mégis sírtál a nevetéstől?
5 mennyei vegán csokis desszert, amit bűntudat nélkül élvezhetsz
Így lehet kisgyermekkel is élményekkel teli az utazás az egész család számára utazó blogger szerint
Tényleg kell valaki melléd a teljességhez? Teszteld a „függetlenségi indexed”
Az azonnali boldogság csapdája
Mutogathatnánk bárkire és bármire, de attól még a mi szülői generációnk adott először digitális cumit a gyereke kezébe. Oké, hogy csak egy nyugodt kávéra vágytunk vagy arra, hogy háttérzaj nélkül elintézhessünk egy fontos telefonhívást.
De ettől az eredmény még ugyanaz: az Alfa generáció tagjai, akik 2010 után születtek, már bele nőttek abba a világba, ahol minden vágyuk egyetlen kattintásra van.
Ez a fajta azonnali kielégülés alapjaiban írta át az agyuk működését.
Tapasztalatból mondom, hogy náluk a türelem nem erény, hanem egy alig ismert fogalom, pedig nekem aztán minden adott volt, hogy sok időt töltsek a lányommal a szabadban. Így is tettem! Iskoláig nem is akad komolyabb problémánk, viszont ahogy belépett a kiskamaszkorba, minden megváltozott. Megérkezett a kortársnyomás és elkezdődött a természetes leválás, aminek óhatatlanul része a lázadozás. Sajnos azonban mindez egy mesterséges dopaminlökettel teli világban történik, ami olyan magasra tette az ingerküszöböt, hogy mellette a valódi élet – a szélben táncoló virágos rét vagy a „lassú” társasjáték – már fájdalmasan szürkének és vontatottnak tűnik.
Miért lettünk mi a saját gyerekeink menedzserei?
Tudatosan figyelek arra, hogy ne legyek „helikopter-szülő”, bár látom, hogy sokan az X és Y generációból beleesnek ebbe a hibába. A túlzott óvás és a gyerek minden percének megszervezése valójában csak olaj a tűzre: ha sosem hagyjuk őket magukra a csenddel, sosem tanulják meg, hogyan találják fel magukat. Ugyanakkor bevallom, nehéz megtalálni az egyensúlyt, mert én egészen más utat jártam be, mint amit a lányomnak kell. Gyerekként sokszor éreztem magam magányosnak, és bár ma már szeretettel gondolok vissza a múltra, és hálás vagyok azért a talpraesettségért, amit általa szereztem, azért nem volt könnyű menet. Sokáig tartott, mire felnőttként levetkőztem a szorongásaimat az egyszerű, hétköznapi ügyintézések vagy a „felnőttes” feladatok előtt.
Éppen ezért akartam, hogy az ő élete más legyen – könnyebb és támogatottabb. De rá kellett jönnöm, hogy ha minden akadályt elhárítok az útjából, pont attól a belső erőtől fosztom meg, ami képessé tenné (többek között) az unalom és a magány kezelésére.
A túlzott szülői szórakoztatás nem segít, csak elnyújtja azt az állapotot, amiben a gyerek külső ingerek nélkül elveszettnek érzi magát.
A képernyők mögött eltűnő gyerekkor
Sok szülő küzd ma azzal a látvánnyal, ahogy a gyereke üveges tekintettel görgeti a telefonját, és szinte elérhetetlenné válik a külvilág számára. A szakemberek persze kongatják a vészharangot a fizikai tünetek, pl. a szemszárazság és a fejfájás miatt, de a lelki „kopás” sokkal ijesztőbb: az algoritmusok leszoktatják a gyerekeket (és persze minket is) a mély figyelemről. Én is napi szinten vívom a harcomat a képernyőidő minimalizálásáért, de a kamaszkor beköszöntével ez egyre reménytelenebb küzdelemnek tűnik.
Ráadásul néha szülőként is elfogy a lendület
Általában komplett hétvégéket szentelek annak, hogy tartalmas, izgalmas programokat szervezzek a családnak, de az elmúlt időszakban egyre többször kaptam meg a lányomtól, hogy „nem történt semmi érdekes”. Ez nyilván engem is furkál belülről, de tudom, el kell fogadnom, hogy mindez a kamaszkori lázadásának a része. Egy idő után szülőként hátrébb kell lépnünk és be kell látnunk, hogy a gyerekeink már elsősorban a barátaikkal, kortársaikkal akarják megélni a valódi élményeiket, kapcsolódásaikat. Mégsem vagyok teljesen borúlátó: a környezetemben azt tapasztalom, hogy a fiatalok nem idegenedtek el egymástól, csak sokszor más platformokon és máshogy kapcsolódnak, mint mi.
Szóval mi a válasz az unalomra?
Először is tudatosítani, hogy szülőként nem az a dolgunk, hogy non-stop szórakozást nyújtsunk. Sőt, valójában azzal tesszük a legjobbat, ha sűrűn hagyjuk a gyerekeinket „szenvedni” az unalomtól.
Az unalom ugyanis nem egy megoldandó probléma, hanem a kreativitás bölcsője.
Nem lehet és nem is kell kiirtanunk a gyerekeink körül a technológiát – hiszen az a világuk része –, de segítenünk kell megtalálniuk az egyensúlyt, elvégre ez nekünk, felnőtteknek is sokszor nehezen megy.
Vannak generációs hibáink, de nem ostorozhatjuk magunkat végletesen: egy olyan algoritmus-hadsereggel állunk szemben, amit a világ legokosabb mérnökei a figyelem rabul ejtésére terveztek. A felelősségünk tehát abban van, hogy merjünk „rossz fejek” lenni, merjük elvenni a telefont, és hagyjuk időnként a gyerekeinket úgy istenigazából unatkozni – mert csak így fogják felfedezni, hogy a világ sokkal izgalmasabb, mint amit egy kijelző mutatni képes.
