Az elmúlt időszakban gyakran éreztem azt, hogy szükségem lenne egy mindent tudó varázspálcára, vagy legalább egy új használati útmutatóra a gyerekemhez. Többször is olyan volt, mintha egyik napról a másikra elfogytak volna a jól bevált eszközeim. Azok a „szankciók”, megoldások, amelyek évekig szinte maguktól működtek, most egyszerűen lepattantak róla. Néha egészen konkrétan az volt az érzésem, hogy nem ugyanaz a gyerek jött haza az iskolából, mint akit reggel elengedtem.
Ez a (kis)kamaszkor igazi hullámvasút. Egyik nap flegmaság, visszaszólás, nulla esély az együttműködésre vagy a megértésre, másnap pedig a semmiből visszakapom azt az érzékeny, kedves, figyelmes kislányt, akit addig neveltem. Mintha folyamatosan közeledne és távolodna, miközben én ott állok anyaként, és próbálom megérteni, hányadán is állunk valójában.
Nem velem van a baj, de nem is vele
A túlélési kapaszkodók után kutatva találkoztam egy kutatással, ami egyszerre ütött szíven, de közben valamennyire meg is nyugtatott, hogy normális, ami történik. Több ezer édesanya tapasztalatait elemezve arra jutottak a szakértők, hogy a szülők számára érzelmileg az egyik legnehezebb időszak nem az újszülöttkor, és nem is a felnőtté válás utáni elengedés, hanem sokkal inkább az, amikor a gyerekek 10-15 évesek lesznek. Olvass még a témában
A szomszéd fűje mindig zöldebb: ezért kell mindig az, ami a másé
Ezt hozza 2026. április 16. a numerológia szerint: szívesen mutatod meg a játékos és kreatív oldaladat
Ne használj felkiáltójeleket!!! A legnagyobb csajos e-mail hibák
Börtönviselt nőket kérdeztünk: milyen az élet a büntetésvégrehajtásban?
Az anyák ebben az életszakaszban számoltak be a legtöbb stresszről, magányérzetről és lehangoltságról. Kevesebb a sikerélmény, ritkábbak azok a visszajelzések, amelyek azt üzenik: „ne aggódj, jól csinálod”. Ez különösen fájdalmas, mert közben rengeteg energia megy el a kapcsolódásra, a konfliktuskezelésre, arra, hogy újra jelen tudjunk lenni a saját gyerekünk életében.
Aranyos gyerekből flegma kiskamasz
Ez az időszak sok szülőnek azért is megterhelő, mert a változás elképesztően hirtelennek tűnik. Tegnap még mesét és bújást kért lefekvés előtt, ma meg szó nélkül elvonul, és magára csukja az ajtót, miközben vállat von, ha kérdezem. A hormonális változások, az érzelmi érés, a kortárs kapcsolatok egyszerre zúdulnak rájuk – és ezáltal ránk is.
Ebben az életkorban tanulják meg a gyerekek, hogyan működnek a társas viszonyok. Barátságok mélyülnek el, mások szétesnek (a mi esetünkben nagyjából napi szinten), megjelenik a kirekesztés, a finom – vagy kevésbé finom – kegyetlenkedés. A kiskamaszok már képesek belehelyezkedni mások nézőpontjába, ugyanakkor nem ritkán tudatosan is fájdalmat okoznak. Nem azért, mert eredendően rosszak lennének, hanem mert ennyire ügyetlenül és tapasztalatlanul próbálják érvényesíteni önmagukat.
Szülőként ezt a változást minden egyéb nélkül is nehéz kezelni, de különösen problémás akkor, amikor más szülők is gyerekszerepben ragadva reagálnak: jelenetet rendeznek, miközben meg vannak győződve arról, hogy az ő gyerekük tökéletes, mindent jól csinál, és kizárólag bántás áldozata lehet.
Az eltávolodás nem elutasítás
Ebben az életkorban teljesen természetes, hogy a gyerekek egyre inkább kifelé figyelnek, a saját korosztályukkal találják meg a közös nevezőt, miközben a függetlenedési vágyuk miatt sokszor akaratosak. Nekem ezt nagyon furcsa volt megtapasztalni, mert a klasszikus hároméves dackorszakot gyakorlatilag „átugrottuk”. Mindig mindent meg tudunk beszélni, mert ha a lányom látta a logikát, rendkívül együttműködő volt. Most mégis újra és újra szembesültem azzal, hogy vitatkozik, érvel, jó esetben alkudozik. Rossz esetben pedig (és ez a gyakoribb) nekem kell újfent közölnöm vele, hogy azért mégiscsak én vagyok az anyja, és egyelőre én döntök a legtöbb kérdésben.
Megnyugtatásul írom: valójában mindez arról szól, hogy kompetensnek, okosnak, döntésképesnek szeretnék látni magukat. Ez nekünk gyakran idegtépő, ugyanakkor annak a jele, hogy fejlődik a gondolkodásuk és az érzelmi önszabályozásuk.
Lányos anyaként meglehetősen erősen érzem ezt a dinamikát
Gyakran azért több a konfliktusunk nekünk, mert a lányunk képes olyan pontokat megnyomni rajtunk, amelyekről addig nem is tudtuk, hogy érzékenyek. Számtalanszor volt már olyan élményem, hogy egy-egy helyzet csak később nyert értelmet: családállításon, egyéni terápiában vált világossá, miért reagáltam úgy, ahogy. Ezzel a felismeréssel viszont át tudtam fordítani a legnehezebb helyzeteket. Elfogadtam, hogy a lányom pusztán azzal gyógyít, hogy egyre nagyobb lesz, mert közben engem is önismeretre hív (bár legszívesebben inkább úgy írnám, hogy kényszerít).
Ha valakinek nehéz volt a kapcsolata a saját anyjával, ez az időszak még fájóbb lehet, a kimondatlan érzelmek, a régi sebek, traumák könnyen felszakadnak…
Egyszer valahol azt olvastam, hogy a kamaszkor egyik – kissé provokatívan megfogalmazott – lényege az, hogy a szülők és a gyerekek kellően eltávolodjanak egymástól ahhoz, hogy ne akarjanak hosszú távon egy fedél alatt élni. Így a gyerekek ösztönözve vannak az önálló élet elkezdésére, a leválásra, a saját család alapítására. Hát, minimum elgondolkodtató, néha pedig megnyugtató ez az érvelés.
Addig viszont még van idő, és az előttünk álló években alighanem el kell sajátítanom még számos készséget. Többek között azt is, hogy a szülői támogatás sokszor nem a kontrollról szól, hanem arról, hogy akkor is a gyerekünk mellett maradunk, amikor még csak tanulja irányítani önmagát. Figyelünk, kérdezünk, határokat, kereteket szabunk, de azért teret is engedünk. A csendes eltávolodás így már nem a „szakítás” képében tetszeleg, hanem inkább egy lélegzetvételnyi távolságot ad, amiben én is újra ráláthatok önmagamra – egy teljesen más szemszögből.
