Egyre többen érezzük: valami nagyon félrement, és a közösségi média mára olyan tér lett, ahol a gyerekeink sokkal védtelenebbek, mint azt valaha gondolni mertük volna. Ausztriában és Franciaországban is kizárják a kamaszokat a közösségi médiából.
Most először már nemcsak mi, aggódó anyák és apák mondjuk ezt ki egymás között, hanem az államok is: lehet, hogy nem elég nevelni, mindent a szülőkre bízni, hanem szabályozni is muszáj lesz.
Amikor a tiltás már nem szélsőség
Az elmúlt hónapokban egymás után jelentek meg azok a döntések és tervezetek, amelyek egyértelműen korlátoznák a 14-16 év alattiak közösségimédia-használatát. Van, ahol teljes tiltásról beszélnek, máshol jóval szigorúbb életkor-ellenőrzésről, megint máshol arról, hogy inkább a szülő kezébe adnák vissza az irányítást. A közös nevező ugyanaz: egyre inkább tényként kezelik, hogy a jelenlegi rendszer nem védi eléggé a gyerekeket. Olvass még a témában
Szülőként ezt a problémát nem nehéz belátnom. Elég csak belegondolnom abba, hányszor ment eddig a vita a képernyőidőn, hogy mit nézhet meg és mit nem, mit tölthetünk le és mit nem. Eközben pontosan tudom, hogy a viták mögött általában nem a dac áll, hanem az, hogy egyszerűen így működik az online világ.
A döntéshozók is rendre ugyanazokra a problémákra hivatkoznak: felborult alvásritmus, romló koncentráció, folyamatos, énképromboló összehasonlítás, online zaklatás, szexualitásra vagy önsértésre utaló tartalmak.
Az itt felsoroltak sajnos nem elszigetelt jelenségek, hanem statisztikailag is mérhető tendenciák.
Több országban perek indultak a platformok ellen, mert a családok szerint a gyerekeik olyan tartalmakkal találkoztak, amelyek súlyosan veszélyeztették a testi vagy éppen a mentális egészségüket. És mindez alighanem csak erősödni fog, ahogy a mesterséges intelligencia egyre mélyebben beépül a tartalomgyártásba…
A technológia már tudná, a kérdés az, hogy akarjuk-e
A legnagyobb vita valójában nem is arról szól, kell-e korlátozás, hanem arról, hogyan lehetne betartatni. A technikai megoldások ugyanis már rég adottak: digitális azonosítás, arcfelismerés, viselkedéselemzés áll az államok rendelkezésére. Egyes országok ezekre építenének, de azért ezzel párhuzamosan komoly adatvédelmi aggályok is felmerülnek. Szülőként ezt is pontosan értjük: miközben a gyerekeinket védenénk, nem szeretnénk egy újabb rendszert, ami érzékeny adatokat gyűjt róluk már azelőtt, hogy egyáltalán nagykorúak lennének.
Ez a kettősség a mi napjainkban is jelen van: egyszerre szeretnék biztonságot és szabadságot adni a lányomnak, hogy saját maga tapasztaljon, élje, értse meg a rendszer működését, miközben tudja, hogy bízom benne. Az lenne a nagyszerű, ha ezzel együtt én is hátradőlhetek, tudván, hogy nem érheti baj, de nyilván tisztában vagyok azzal, hogy ez nincs így.
Jelenleg a szabadság és az önállóság ára túl magas: a gyerekeink idegrendszerével és önértékelésével fizetünk.
A számok mögött gyerekek vannak
Amikor azt olvassuk, hogy több millió 7-14 év közötti gyerek használ olyan platformokat, amelyekhez hivatalosan túl fiatal, akkor érdemes megállnunk egy pillanatra. Ezeknek a gyerekeknek az énképe, az önértékelése, a kapcsolatai ebben a digitális közegben formálódnak. És miközben felnőttként mi is nehezen birkózunk meg a folyamatos összehasonlítással és információáradattal, tőlük azt várjuk, hogy majd ügyesen szűrnek… Szeretnénk, hogy „ne vegyék magukra” a látottakat, csakhogy egy kamasz agya még messze nem ott tart, ahol a miénk.
Közben nem mondhatjuk azt, hogy a közösségi média az ördögtől való, hiszen megannyi információról itt értesülünk mi is, legyen szó az osztályt, a várost vagy akár az országot érintő véleménycserékről. Azonban egyértelmű, hogy ezeknek a platformoknak túl nagy lett a súlya egy olyan életszakaszban, ahol még nincs meg hozzá a belső védelem.
Mit üzen ez az egész a szülőknek?
A tiltás első hallásra sokakban ellenérzést vált ki. Hiszen hogyan lehetne egy kamaszt teljesen kizárni abból a térből, ahol a kortársai nap, mint nap kapcsolatot tartanak? Nem lesz ettől még kíváncsibb, még ügyesebb a kiskapuk megtalálásában? Ezek a félelmek teljesen jogosak.
De a mostani intézkedések nem azt üzenik, hogy szülőként eddig mindent rosszul csináltunk, hanem inkább azt, hogy egyedül már nem tudjuk megoldani a szabályozást – már csak azért sem, mert sokszor a generációs különbségek, valamint az információhiány nem teszi ezt lehetővé. Hozzá kell tennünk azt is, hogy amikor egy több milliárd dolláros iparág algoritmusa versenyez az esti fejmosásunkkal, az nem éppen fair küzdelem. A szabályozástól kicsit úgy érzem, esetleg kaphatunk némi tehermentesítést, hiszen nem kell eljátszanunk (ebben is) a rossz zsarut, aki „mindent tilt”.
Tiltás vagy nevelés?
A címben feltett kérdésem szándékosan volt provokatív, hiszen teljesen egyértelmű számomra is, hogy a válasz nem éppen fekete-fehér. A puszta tiltás önmagában kevés, hiszen ha nincs mellette magyarázat és bizalom, akkor az egész csak ellenállást szül. És ne legyünk naivak: a gyerekeink ugyanúgy meg fogják találni a kiskapukat, ahogy mi tettük anno. Ugyanakkor a nevelés sem működik keretek, szabályok nélkül, még gyerekkorban sem, nemhogy akkor, amikor kiskamaszokkal és kamaszokkal élünk együtt. Ettől még tény, hogy egy 13–14 éves gyerek idegrendszere javában fejlődik, alakul, az impulzus-kontrolluk gyenge, a visszajelzésekre való érzékenységük viszont extrém erős. Ezt nem lehet pusztán szülői „észérvekkel” ellensúlyozni.
Azok az országok, amelyek most lépnek, egyre inkább komplex megoldásokban gondolkodnak: tiltás, szülői eszközök, digitális oktatás, tudatosság, és a platformok felelősségre vonása egyszerre jelenik meg a szabályozásokban.
A jogszabályok azonban lassan születnek, miközben a gyerekek ebben a pillanatban is nőnek. A tiltás önmagában itt sem lesz megoldás, láttunk rá jó néhány ellenpéldát a múltban. Viszont az államilag szabályozott keretek segíthetnek új szabályokat kialakítani, érveket ütköztetni, miközben nem feledkezhetünk meg a nevelésről, a szülők felelősségéről sem. Arról, hogy elégszer figyelmeztessük a gyerekeinket arra, hogy amit a képernyőn látunk, az nem mindig valóság, hogy a lájkok nem egyenlők az értékükkel és hogy a csend néha sokkal többet tud adni, mint az állandó pörgetés.
Az, hogy erről most már országok szintjén is beszélhetünk, talán azt jelenti: végre komolyan vesszük, mekkora tétje van annak, hogyan és mi mellett nőnek fel a gyerekeink.
