És akkor elkezdtem kísérletezni
Először nagyon apró helyzetekben. Egy-egy finom visszajelzéssel. Aztán egyre tudatosabban. Rájöttem, hogy nem az a kérdés, hogy szólok-e, hanem az, hogy hogyan.
Ami nekem működni kezdett, az a nyugodt, tényszerű kommunikáció volt.
Nem minősítettem a másikat, nem azt mondtam, hogy „ez rossz lett”, hanem azt, hogy „nem egészen ezt szerettem volna”. Elmondtam, mi az, ami nem stimmel számomra, és azt is, hogy mit szeretnék helyette.
Ha a helyzet engedte, egy kevés humort is belevittem. Nem azért, hogy elvicceljem a problémát, hanem hogy oldjam a feszültséget. Hogy a másiknak is könnyebb legyen belátni, ha valami nem sikerült jól, anélkül, hogy ez egy azonnali „kudarcélménnyé” válna számára. Olvass még a témában
És ami talán a legfontosabb: nyitott maradtam a megoldásra. Nem csak kritikát fogalmaztam meg, hanem teret adtam annak is, hogy közösen találjunk ki valamit. Ez teljesen más hangulatot teremt, mint amikor valaki „panaszkodik”.
A legmeglepőbb felismerés mégsem ez volt.
Hanem az, hogy nem dőlt össze a világ.
Tényleg. Nem sértődtek meg tömegesen az emberek, nem lettem hirtelen „a problémás vendég”. Sőt, sok esetben kifejezetten pozitív reakciót kaptam. Volt, aki megköszönte, hogy szóltam. Volt, aki azonnal javított a hibán. És volt olyan is, hogy nem lett tökéletes a végeredmény, de legalább elindult egy párbeszéd.
Cserébe viszont valami nagyon konkrét dolog változott az életemben: elkezdtem azt kapni a pénzemért, amit várok.
És ezzel együtt csökkent a szorongásom is. Már nem az van, hogy előre aggódom, vajon milyen lesz az eredmény, és hogy majd „mit csinálok, ha nem tetszik”. Mert tudom, hogy ha nem tetszik, akkor szólhatok.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
