Biztos az ember abban, hogy szeretik, hiszen nincs más, ami összekötné a két embert. Viszont ha pesszimistán tekintünk a dologra, másodhegedűsnek lenni, és ezt fel is fogni, fel is vállalni, kegyetlen dolog.
Ez egy folyamatos rablánc, melyet az első helyen álló is mozgat… nem egy férfihoz, hanem annak társához is alkalmazkodni kell, lojálisnak kell lenni, látatlanban, ismeretlenül. Tisztelni kell őt, mert őt is szeretik… és az szereti, akit mi szeretünk.
A szeretők keserű öröme, hogy azt csinálnak, amit akarnak, és nem csinálják, amit nem akarnak. Ám ott vannak az esték, amikor nincs kihez odabújni, biztonságban lenni, és ebben megnyugodni. A szeretőnek mindig izgalmasnak kell lenni. Mindig megértőnek. Nagyobb szolgának kell lennie, mint egy feleségnek.
Reménykedni persze lehet, hogy ez megváltozik egyszer. És persze lehet, hogy ez így is lesz, de ezt a minőségi változást csak az igazán nagy, dimenziókon is átható, hosszan tartó szerelmek élik túl. Abból meg, tudjuk, hogy nincs olyan sok. Akarjuk, hogy így legyen, de sajnos nem így van. Az örök kérdés, hogy a mi szerelmünk az-e…
A szerelemnek sok minősége van, mindegyiknek hatalmas az energiája. Gyógyító és csapdába ejthető – ezt Wilhelm Reich és az ő szerelmi gyógyító ládája óta tudjuk.
Szóval, szeretőnek lenni, egy ilyen „jogviszonyban” élni csak a tudatos, nagy önfegyelemmel rendelkező emberek tudnak. Nem feltétlenül megalkuvás ez, inkább egoizmus. Mindkét fél részéről. Hiszen annyira, nagyon vágyják a szerelmet… saját lelkük gyógyítására használva azt. És ez a legnagyobb önzetlenség is, hiszen akitől ezt megkapja az ember, csak arra vagyunk képesek nézni… És elfogadni tőle jót és rosszat, hiszen ki tudja, meddig van erre lehetőség…
Aztán, többnyire az egoizmus győz… tarol. Letarolja a legigazabb érzést, ami minden élet kezdete a szabad párválasztás óta.