Manapság tabunak számít, ha egy gyermek úgy dönt, elidegenedik a szüleitől. Ennek oka sokak szerint a vallásban és úgy általában a kultúránkban gyökeredzik: gyermeki kötelességünk életünk végéig tisztelni felmenőinket.
„Most már tényleg ideje lenne elfelejtened a múltat és továbblépned!”
Sokan tévesen hiszik motiválónak a gondolatot, miszerint a „múlt az a múlt” és el kell felejteni, ám ez sem állja meg a helyét. A mielőbbi „továbblépés” gondolatát sokan kívánatos dolognak tartják, de az érzelmi fájdalomnak nincs lejárati ideje. Mindenki a saját üteme szerint gyógyul, és az út hossza nem a gyengeség mércéje, nem az egyén hibája.
„Hidd el, meg fogod bánni, ha meghalnak, mert akkor már késő lesz kibékülni!”
Klasszikus példája a bűntudat-keltésnek, amit a gyermeki kötelesség és a kulturális rosszallás mellé állítanak az emberek, persze a segítőkészség leple alatt. Amit a felnőtt gyerekek megbánnak, amikor egy elidegenedett szülő meghal az, hogy a szülő soha nem tudott megváltozni, vagy felelősséget vállalni, és hogy a kapcsolat nem változott meg.
„Valószínű azt tette, amit a legjobbnak látott!”
Ez a kijelentés szintén marganizálja a felnőtt gyermekek tapasztalatait. A kívülálló azt feltételezi, hogy nem lehetett olyan nagy a probléma, és nem igazán lehet olyan félreértés, sérelem, ami miatt egy hétköznapi család felbontja a köztük levő szent köteléket. Tény, hogy a felmenőink, szüleink is sokszor komoly traumákat éltek át, amiket adott esetben nem dolgoztak fel.
De ez lehet bármilyen szinten a következő generáció hibája? Aligha! Senki sincs arra ítélve, hogy megismételje a múltat. Ráadásul ki tudná jobban átélni azt, mit jelent az elhanyagolás, elutasítás, bántalmazás, mint aki maga is átélte? A szülői élet sok százezer, vagy millió tettből áll össze és ezek egytől egyig döntéseket, választásokat jelentenek. Ha valaki folyton rossz döntéseket hoz, az nem a véletlen műve, és annak bizony következményei is lesznek.