Manapság tabunak számít, ha egy gyermek úgy dönt, elidegenedik a szüleitől. Ennek oka sokak szerint a vallásban és úgy általában a kultúránkban gyökeredzik: gyermeki kötelességünk életünk végéig tisztelni felmenőinket.
Ezek szerint örökre szeretnünk kell azokat, akik a világra hoztak minket, és így vagy úgy, felneveltek bennünket. De ez még nem is elég: véget nem érő hálával tartozunk nekik sőt, sok országban egyenesen törvényi kötelességünk ezeknek az előírásoknak eleget tenni. Ez még működhetne is egy idealizált világban, de a mi világunk sajnos nem ilyen.
Nem minden szülő jó szülő, nem minden felnőtt való szülőnek – mégis az. Társadalmilag sokkal elfogadottabb, ha egy szülő hagyja ott a gyermekét (különösen, ha az a szülő az apa), de jóval nagyobb port kavar, amikor a gyermekek döntenek úgy, hogy nem támogatják a felmenőiket, egyszerűen azért, mert képtelenek rá, vagy, mert a meglátásaik szerint nem érdemlik meg.
Ezt a folyamatot a kultúránk még mindig a düh részeként ítéli meg, és mint ilyen, azt feltételezik az időközben felnövekvő gyerekekről, hogy nem tudatos, átgondolt lépéseket hoznak, hanem felelőtlenek és hálátlanok.
Peg Streep, a Psychology Today szerzője szerint a legtöbb ember számára kényelmesebb azt képzelni, hogy a felnőtt gyerekek éretlenül gondolkoznak, minthogy a sorok mögé lássanak és észrevegyék, hogy a döntés hátterében egy elhanyagoló, érzelmileg, vagy éppen fizikálisan hiányzó, bántalmazó szülő áll.
De mit ne mondj azoknak, akik megszakították a kapcsolatot a szüleikkel?
„Valamit biztosan jól csináltak, ha te ilyen normális lettél!”
Lehet, hogy ezt bóknak gondolod, de azért ízlelgesd még egyszer a mondatot… A legbosszantóbb benne az, hogy az ismerősöd rengeteget tett azért, hogy stabilitást, sikert érjen el, és ezzel a mondattal azt sugallod, hogy még ezt az eredmény is a szüleinek köszönheti. Nem! Ő annak ellenére lett normális, hogy így bántak vele a szülei, és ez óriási különbség.
„Sokkal rosszabb is lehetett volna!”
Igen, mindennél van rosszabb és mások is túlélték már, de az összehasonlítás minden, csak nem segítség egy ilyen, vagy egy ehhez hasonló élethelyzetben.
„Azért mégis becsülettel felneveltek…”
„Csak egy anyád és apád van, nem gondolnád ezt át még egyszer?” „Nézd meg, mit tettek érted: etettek, biztosították, amit kellett, nem?” Az ilyen és az ehhez hasonló mondatok rendkívül bántóak, ráadásul nem lehet velük mentegetőzni, mert jogi előírásokat takarnak.
A szülőknek egyszerűen törvényi kötelességük ezeknek a feltételeknek eleget tenniük – ennek ellenére sokan figyelmen kívül hagyják őket. De, még ha az adott ismerősöd szülei biztosították is a fizikai szükségleteket, azok nem pótolják az érzelmi elérhetőséget.
Tudtad, hogy az érintéstől, a szeretettől megfosztott csecsemők súlyosan sérülnek és olyan maradandó elváltozásokat szenvedhetnek, amikbe bele is halhatnak? Az érzelmi igények nem metaforák, az embereknek éppúgy szükségük van a kapcsolódásra, a szeretetre, mint a vízre és az élelemre.