A támasz
Talpraesett nő volt, aki egyedül nevelt fel három gyereket. Az élet nem bánt vele kesztyűs kézzel és ez megkeményítette, de nekem imponált, hogy ő ilyen. Legalábbis akkor azt hittem, hogy így van, de ahogy teltek a hónapok, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy sosem leszek igazán az élete része. Amikor ezt megemlítettem neki, azt mondta, hogy soha életében nem tudott támaszkodni senkire – főleg nem a férfiakra – és ennyi idősen már nem tudja elkezdeni. A függetlenségét kitüntetésként viselte és nem állt szándékában sebezhetőséget mutatni felém. Mondtam neki, hogy egy kapcsolatban együtt oldjuk meg a problémákat, osztozunk a jó és rossz dolgokon is, de ő nem így működött. Azt mondta, hogy az ő gondjai csak rá tartoznak, az én gondjaim meg rám, „ne keverjük őket.”
